F. Szabó Mihály:

Emlékek nyomán a Don-kanyarban, Swiety Joseph-ig...

CSALÁDUNK NAGY TRAGÉDIÁJA

Mottó:

Minden ember élete egy regény, de erre csak akkor döbbenünk rá, amikor éIetünk eseményei, élményeink már múlttá, emlékké váltak. Ezek a regények mindig tanulságosak, a másoké nekünk, a sajátunk másoknak.

BEVEZETÉS

Hosszú és változatos életem nagyon sok emIékébőI a családomnak, s így nekem is a Iegfájóbb élményt, a fiatalabbik bátyám hősi halálával kapcsolatos történetet választottam.

ELŐZMÉNYEK

Hatfős parasztcsaládban, békésen, megelégedetten, még talán azt is mondhatnám, hogy boldogan éltünk egy a Hajdúság és a Nyírség határán fekvő kicsi falu, Kálmánháza faluszéli tanyáján.

A háború alatt a nálam 10 és 8 évvel idősebb bátyáim, Pista és Jani hamarosan a keleti frontra kerültek. A 6 évvel idősebb nővérem, Marika, szüleimmel élt és dolgozott. Én,  a „vakarék",  előbb Ungváron majd Nyíregyházán jártam gimnáziumba.

Bátyáimtól rendszeresen jöttek a tábori levelezőlapok.

A tábori posta tökéletesen meg volt szervezve. Idősebbik bátyám tintaceruzával írt sorai 4-5 nap alatt megérkeztek Ukrajnából. De a fiatalabbik bátyám Voronyezs térségböI küldött tábori Iapjain is csak 5-6 nappal korábbi dátumok voltak, mint amikor az aggódó szülei és sóvárgó menyasszonya olvasták azokat.

Idősebbik bátyám írta még a háború közepén:

-        Mint megszáIlónak, elég sok időm van arra, hogy elgondolkodjak azon, miért is vagyunk mi, miért is vagyok én itt?

Ezt kérdezte saját magától az akkor már szakaszvezető, gondolkodó parasztlegény. Fiatalabbik bátyám meg azt írta 1942 karácsonyán:

-        Nagyon kemény tél van. Szerencsénkre többet vagyunk pihenésben, mint harcban. Ügy Iátszik, az oroszok is nehezen szánják rá magukat egy komoly nagy támadásra ebben a borzasztóan hideg télben. Csak piszkálódnak néha-néha.

Aztán elmaradtak Jani lapjai.

1943 január közepétől viszont egyre rosszabb híreket hallottunk Voronyezs és Uriv térségéből. Előbb szóbeszédből, később már rádióból és a mozi híradókból is. Lassan kialakult egy nagy nemzeti tragédia képe.

„A doni harcokban megsemmisült a második magyar hadsereg. A mintegy 150 ezer magyar katona fele elesett a harcokban. A megmaradt másik fele menekült. De a menekülők egy fele pedig „téI tábornok" áldozata lett. Fogságba csak kevesen estek, de azok is csak az időszak elején. Az oroszok nem bajlódtak a legyengült, roncs hadifoglyokkal. Egyet jól tudtak: a halottakkal nincs gondjuk. Egyébként nekik is nehéz volt megküzdeni a rendkívül hideg téllel.‘

Az utásztizedes Jani átélte a Don-kanyar poklát, rövid kórházi kezelés után leszerelt, ügy gondolta, hogy a doni harcokat és menekülést túlélőket, így őt sem fogják újra behívni. Ezért röviddel leszerelése után eljegyezte csodálatosan szép és kedvessége miatt családunk minden tagja által megkedvelt Zsuzsikát. Boldogan tervezgettek, készültek az esküvőjükre.

Ám a különlegesen kiképzett tartalékosokra szükség volt: a műszakiakra, így az utászokra is. Ezért újra behívták a doni katasztrófában megsemmisült II. magyar hadsereg maradékából leszerelt műszaki kiképzésű katonákat. Janit is. Ráadásul ő az utászoknál aknász, ma úgy mondanánk tűzszerész volt.

A doni pokolból történt megmenekülés(ének) a csoda mellett szükséges emberfeletti küzdelem érzékeltetésére idézem itt a kórházból hazatért Janival folytatott beszélgetésünk egy részét.

-        A „Doni Magyar Nemzeti Tragédia" sok apró részletéről, a pokolból csodálatos módon megmenekült, ezüst vitézségi éremre felterjesztett utász (aknász) tizedes bátyámtól halottam a következőket. Elhallgathatatlan az áItaIa hihetetlen egyszerűséggel, de tökéletesen megfogalmazott, mindent magába foglaló Iényeg: „A harctéren sok mindenre nem gondol az ember. Sok mindent nem is tudatosan csinál. ám a túlélés küzdelmében mindenre gondol, de mégis csak egyre: életben maradni, azért a mindenért, amire máskor gondol. Aki egy percre is feladta a küzdelmet, az nem élte túl. A túlélésért ott folytatott küzdelem szörnyűsége, az ember erején túli ereje, a lélek erőssége, a végkimerülés előtt áIIó ember szívóssága minden elképzelhetőnél nagyobb volt. A legtöbb esetben érthetetlen csoda."

SÚLYOSBODOTT A HELYZET

1944 tavaszán a bátyáimtól kapott tábori levelezőlapokon már tragikus hangvételű szövegeket olvastunk. Talán április utolsó napján egyszerre érkezett kettő.

-        „Igen nehéz, kemény napokat éltünk mostanában. Egyre gyakoribbak és erősebbek a támadások, egyre nehezebb a védekezés, egyre kevesebb az utánpótlás. Csak bírjuk ki valahogy! Engem különben egy vigasztal, a századparancsnokom szavát adta, hogy májusban bármi módon, de szabadságot kapok, hogy az esküvőnket megtarthassuk. Ha nem tudtuk megtartani ősszel, szüret után, megtartjuk májusban. Az is szép és biztosan maradt még a szüretről annyi, amennyi elég lesz a lakodalmunkra." -  írta Jani.

Pista meg azt írta meg, hogy leváltották őket, mert mint elit egységet a magyar határon kiépített Árpád-vonalra helyezték az ö csoportjukat. Azt Ő nem írta, de én úgy gondoltam, hogy Ő a kiváló híradós egységgel került az új helyszínre.

Röviddel később pedig azt olvastuk újabb tábori levelezőlapján:

-        „Ezeket a sorokat már az Árpád-vonal egyik bunkeréből írom. Most már tudom, hogy miért vagyunk itt. Itt már a hazánkat, annak határát védjük. Nem is fogjuk megengedni, hogy az ellenség átlépje azt. Nem, inkább meghalunk."

Megemlítem itt, hogy az Árpád-vonalat nem is tudta megtörni a IV. ukrán hadsereg. Védői, közöttük a bátyám, Pista is csak akkor adták fel a küzdelmet, amikor a román átállás után harapófogóba kerültek, és már menekülési útjuk is alig maradt.

A II. világháborúit és annak borzalmait is átfedő korszak jellemzésére idézem

itt az öregkoromban irt „Emlékezés" című versemet.

EMLÉKEZÉS

Poros országúton, est időben

Őszült öregember ballag csendben.

Útitársa csak az emlékezés.

Meg-megáll, nézi a naplementét,

És azt most is ugyanúgy csodálja,

Mint mikor még kisgyermekként látta.

A lángtenger az égnek alján,

Kisgyermeknek félelmetes látvány.

Más a sokat látott öreg szemnek:

Máglya, amin emléki égnek.

Emlékei egy hosszú életnek,

Jónk, rossznak, csúnyának és szépnek.

Nekünk is sok emlékünk kerülhet,

Máglyájára a naplementéknek

Szíves szőttes az ember élete,

Sok esemény szálából van szőve.

Vannak köztük szépek, színesek,

És sötétek, de emlékezetesek.

Én most ezek között barangolok,

Szándékkal csak ezekre gondolok.

Életünkben oly sok volt belőlük,

Nehéz lenne szabadulni tőlük.

Történelmi nagy időket éltünk,

Sok a sötét keserű emlékünk.

Gyermekkorunk első élményei,

Apáinknak különös meséi

Számunkra még idegenek voltak,

Háborúról, szenvedésről szóltak.

Lemberg mezejének pokláról,

Doberdóról, véres Isonzóról.

Nem értettük meg szüleinket

Amikor könnyes szemmel beszéltek

Nagy csatákról, vesztes háborúról,

Nemzetgyilkos galád árulásról,

Dicsőnek mondott köztársaságról,

Lenin-fiúk gyilkosságairól.

Nem értettük meg Trianon átkát,

De értettük tanítóink szavát.

Meggyalázott széttépett országról,

Az elrabolt bércekről, rónákról,

Otthonról űzött vagonlakókról,

Hazájukban is földönfutókról.

Egekig felsíró gyötrelmekről,

Könnytől ázott keserű kenyérről.

Gyerekszívvel mindezt csak sejtettük,

Mégis mélyen a lelkünkbe véstük,

S mondtuk lelkesen a legszebb verset,

Imánkat, a Magyar Hiszekegyet.

Jött idő, mikor már gondolhattuk,

Hogy imánkat nem hiába mondtuk,

Vigaszául sok bánatos szívnek.

Szikrája gyúlt az igaz reménynek.

Örömének zengett sok-sok szájon,

Újvidéken, Kassán, Kolozsváron.

De hamar vége lett az örömnek

És szomorú lett újból az ének.

Nagy ára volt a rövid ünnepnek,

Amit egész népünk fizetett meg.

Áldozattal, kínnal, gyötrelemmel,

Háborúval, vérrel, szenvedéssel.

Besodródtunk teljesen hiába

Két gonosz eszme ádáz harcába.

Néha még lelkesedni is tudtunk,

Amíg fájón meg nem tapasztaltuk,

Hogy az eszmét hirdető próféták

Apáink, bátyáink sírját ássák.

Titkon sirattuk a százezreket,

S még ma is gyászoljuk a hősöket,

Akik a Don-kanyarnál örökre

Beledermedtek az orosz télbe.

Jeltelenül, szétszórva csontjaik,

S fölöttük ma is jeges szél süvít.

Együtt néztük azok vonulását,

Kiket halálra szánt a gonoszság.

Nem értettük, csak némán hallgattunk,

Mert talán csak magunkra gondoltunk.

De nem is sejthettük, mi vár rájuk,

Hogy a gázkamra lesz megváltásuk.

Nem hallottuk utolsó sikolyát,

Nem láttuk a rémült könnyes arcát

A Dunába lőtt áldozatoknak.

S ördög-vigyorát gaz gyilkosoknak.

És ma sincs válaszunk a kérdésre:

Ember képes ilyen gaztettekre?

Elvesztettük a hamis háborút,

S megéltünk egy szörnyű hazugságot,

Mert akik a rabláncot ránk rakták,

Rabságunkat szabadságnak mondták.

És mert mindig, jaj a legyőzöttnek,

Jajjal teli idők következtek.

A győzők új eszmét, vallást hoztak,

Irigység, gyűlölet, bosszú, harag

Volt ennek a vallásnak az alapja

És lett a sok jajnak bő forrása.

Akik az új eszmét terjesztették,

Nemzetünk legjavát meggyötörték.

Gaztetteket gaztettek követték,

S akik szabadságunkat hirdették,

Sokaknak a kezét fűzték láncra,

S vitték őket fogságba, Gulágra.

Azok is ártatlanul szenvedtek,

Kik megjárták Hortobágyot, Recsket.

De a szabadságtól megfosztott nép

Visszavágyta elveszített kincsét.

Egyszer elindult egy csodajelre,

Hogy a szabadságot visszanyerje,

Ám zsarnoki szolgák elárulták,

Megölték a szabadság mámorát.

Aztán furcsa idők következtek,

Mert az árulók megtévesztettek

Sok hiszékeny embert, s még több balgát

Akik a valóságot nem látták,

S hogy elfeledjük a szabadságot,

Mindnyájunknak dobtak egy kis koncot.

És mi elfogadtuk mindnyájan ezt,

S adtunk érte sok igaz értéket.

Tisztes méltóság, tartás és önérzet

Fogalma lassan ismeretlen lett.

Mások meg eszünkbe sem juthattak,

Kevesekben van már nemzettudat.

Tompult, kopott Trianon fájdalma.

De pislákolt még a remény lángja,

Hogy lazulhat az átok bilincse,

S rátalálhat testvér a testvérre.

És a sors is megengedte volna,

Magyar magyart testvérének vallja.

Be tudtuk volna bizonyítani,

Egy nemzetnek vagyunk fiai.

Bárhol is kel és nyugszik a napunk,

Határok felett egy nemzet vagyunk.

De az áruló bérencek szolgák

Még ezt a szent érzést is szétzúzták.

Amivel a legtöbbet ártották,

Nemzetünket végleg megosztották.

Úgy, hogy eszmék feszülnek egymásnak,

Ki-ki magáét tartja igaznak.

A megosztásra sokan ügyelnek.

És rakják tüzét gyűlölködésnek.

De gyűlölet sosem vezet jóra

Ha van, hát működjön szívünk haragja.

S ha olykor nem is egyetértésben,

Éljünk mindig békességben.

Csak így lehet, hogy mindnyájan nyugton

Menjünk a még hátra lévő úton.

Poros országúton, esti fényben

Öregember megáll az útszélen.

Nézi, csodálja a naplementét,

Lángvörösből halványodó fényét.

S mire teljesen bealkonyodik,

Emlékeitől is elbúcsúzik.

Ezt írtam versem utolsó két sorában, de vannak emlékek, amelyektől

képtelenség, nem lehet elbúcsúzna. Ilyen emlék az én életemben a következőkben ismertetett tragédia.

A NAGY TRAGÉDIA

Akkortájt nagyon gyakran kaptam engedélyt, hogy hazamenjek Kálmánházára. A jó idő beálItávaI olyan is volt, hogy a kis Csepel motorral jártam be. Perger Frici osztálytársam el is nevezett a „motoros bejáró"-nak. Később meg egyszerűen, röviden „motor"-nak.

A LEVÉL

Akkor is otthon voltam, amikor Jani bátyám menyasszonya egy szombati napon nem IeszálIt a bicikliről, hanem repült az anyám felé (akit már ő is mamának szólított!).

- Mama! Mama! Irt Jani. Méghozzá nem lapot, hanem levelet. Biztosan azért, mert nemcsak azt írta meg, hogy mikor jön szabadságra, hanem azt is, hogy mivel készüljünk az esküvőre, a lakodalomra.

Olyan nagyon boldog vagyok!

Mama átvette a levelet Zsuzsikától. De értetlenül nézett hol a levélre, hol Zsuzsikára. Közben Apa is odajött a jószágoktól.

- Nem bontottad fel?

- Nem.

-  Mi lehet ez? Ez nem Janitól jött.

- Add ide, majd én megnézem.

- Tessék. Úgyis neked van címezve.

Apa átvette és bicskájával kinyitotta, majd olvasni kezdte. Amit még soha nem láttam, hangosan zokogni kezdett, reszkető kezével adta oda Mamának. Neki csak annyi ereje maradt, hogy odaadja Zsuzsikának. Éktelen fájdalom szakadt ki belőle, inkább valami ordítás, mint hangos sírás.

- Ez nem lehet!?! Istenem! Istenem! Ugye nem igaz! Nem lehet igaz. Nem. Neem. Neeem. Én már csak azt láttam, hogy Apám elfehéredve veszi fel az ájulásában elhallgatott Anyámat, s most Zsuzsika esik rájuk hangos, keserves zokogással.

- Jani! Janikám! Ugye nem hagytál itt? Ugye nem?!

Döbbenten álltam. Aztán felvettem a lágy májusi széltől lassan tovamozduló levelet. De a könnyeimtől nem tudtam végigolvasni.

- Hősi halált halt??? Mi az hogy halt? Élni akart! Nagyon! Vidáman! Szépen! Nem lehet, hogy nem látjuk soha többé.

Nem tudtam megszólalni, nem is akartam. Nem is hallotta volna meg senki. Csak szorítottam a levelet. Szorítottam erősen, mintha a mindig mosolygó bátyám erős kezébe kapaszkodtam volna.

Így szólt a levél:

„Szabó István. Kálmánháza.

Mélységes fájdalommal értesítjük, hogy Szabó János 12/l. zIj. áIIományába tartozó tiz., aki az 1920. évben Kálmánházán született, szülőanyja neve: Lippai Mária, a szovjet ellen vívott keresztes hadjárat alkalmával, Hazája védelmezésében 1944. évi április hó 28-án a Swiety Joseph-i harcokban hősi halált halt, és bajtársai a hősöket megillető kegyelettel a Swiety Joseph-i hősi temetőben helyezték nyugalomra.

A súlyos veszteség feletti fájdalmukban hazafias szívünk egész melegével osztozunk, és amidőn a gyászba borult családnak őszintén átérezett részvétünket nyilvánítjuk, kérjük a Magyarok Istenét, adjon Önöknek erőt és megnyugvást, mert Hősi Halottunk a legszentebbért: Hazánkért adta drága életét.

Legyen áldott hősi emléke!

Budapest, 1944. év május hó 11-n."

A borítékot otthagytuk. Később már nem találtuk meg. Elfújta a májusi szél és valahol elmosta az eső.

De az életerős, mindig életvidám, éIni akaró bátyám emlékét soha semmilyen vihar nem fújta, nem mosta ei.

Érthetetlen, miért nem vette észre Zsuzsika, hogy a Ievél feladója nem Szabó János volt? Vagy oda volt írva az ö neve is, vagy nem is volt felírva a feladó. Ezt már soha nem fogjuk megtudni. Mint ahogy azt sem, hova lett a boríték.

Érthető viszont, hogy Jani bátyám hősi halának hivatalos híre szinte megbénította az egész családot. Nem tudom, hogyan terjedt a szomorú hir? Lehet, hogy szomszédasszonyunk, Ráczné Juli néni látta a levéllel hozzánk bicikliző Zsuzsikát, és ő kérdezte meg Apámékat, milyen hírt kaptunk.

A szomorú hír nagyon gyorsan terjedt, azért is, mert Jani hivatalos halálhíre volt az első a faluban. Addig csak olyasmiről hallottunk, hogy valakiről már régen nem tudnak, vagy másvalakiről meg azt, hogy eltűnt. Sajnos, a háború után az is kiderült, hogy bizony ők is hősi halottak.

A kis falu hősi emlékművén nagy a márványtábla, amire a falu II. világháborúban elesett fiainak hosszú névsora van aranyozott betűkkel felírva.

Valóságos búcsújáró hely lett a falu szélén Iévő tanyánk. Szoknyájukba kapaszkodó, kíváncsiskodó gyerekekkel jöttek a könnyes szemű asszonyok, és a csöndben maguk elé néző férfiak, hogy legalább egy néma kézfogással fejezzék ki együttérzésüket. Másnap a vasárnapi misén a szokottnál is többen voltak. Biztosan azért, hogy mise után találkozhassanak a szomorú szülőkkel. A protestánsok templomából meg istentisztelet után, mintegy processzió jöttek a katolikus templom elé, akik nem egyenesen odajöttek már a misére.

A  JELKÉPES TEMETÉS

Következő vasárnap a temetési szertartáson résztvevők nem fértek be a templomba. A templomudvar is tele volt. Nem csoda, mert nyugodtan állíthatom, hogy a falu lakói közül senki nem cáfolná állításomat, hogy Jani bátyám talán a legkedveltebb legény volt Kálmánházán. Társai is elismerték, nem féltékenykedtek, nem irigykedtek, sőt szívesen választották bandériumvezetőnek, bálkirálynak, és különböző, legtöbbször a Iegények virtuskodására épülő versenyek szervezőjének, söt kisebb szervezetek vezetőjének is. Szerette a falu apraja, nagyja, fiatalja, öregje.

A papok maguktól döntöttek ügy, hogy a szertartást a templomudvaron folytatják. Kifejező gyászünnep lett, a templomudvar naposabb részén, az I. világháborús hősi emlékmű körül.

Egy egész falu, sőt messzebbről is ott lévők sokasága búcsúzott egy mindenkinek és mindenkihez kedves, életvidám legénytől, akinek életét ifjúisága teljében törte el az értelmetlen háború vihara. Vajon mi mindenre gondoltak a gyászolók? Vajon mit vártak még a háború erősödő viharától? Vajon csak az örökre elment legényt gyászolták?

DE HOGYAN IS TÖRTÉNT?

Az éktelen nagy gyászban a fájdalmas szívekben a miért kérdés mellett megszületett a hogyan történt kérdése is. A választ a viIágégés végén hazakerült szemtanú adta meg. Szomszédunk, Skolnyik Jóska, aki a véletlen folytán a fronton katonatársa, bajtársa lett itthoni cimborájának, Janinak. Az is a véletlen műve, hogy együtt volt az aknaszedő járőrben a bátyámmal, amikor a mi családunkat ért legnagyobb tragédia történt.

Idősebbik bátyám, Pista kimondottan a hogyan is történt kérdéssel kereste meg a hadifogságból nemrégen hazatért Skolnyik Jóskät.

-        Jóska, megérted mennyire nehéz nekem Jani haláláról beszélni, ezért arra kérlek, nagyon őszintén és nagyon röviden mondd ei, hogyan halt meg.

-        Persze, hogy megértelek. Te meg azt hidd el, nekem is nehéz erről beszélni. Jani itthon jó barátom, a fronton meg a véletlen folytán bajtársam volt.

-        Ezt tudom...

-        Nemigen lehet az ő tragédiáját röviden elmondani, de megpróbálom. Nem is járőrben, hanem egy ellentámadásunk előkészítéséhez tartozó aknaszedéshez ment ki - fedezet mellett - több kis egység. Szinte titokban, nehogy az oroszok észrevegyék, és azt higgyék, hogy kezdjük a támadást. Mi is csak hárman voltunk. A harmadik (ott én) csak figyelt. A talált aknákat nem is kellett hatástalanítani, csak jól megjelölt helyre tenni, hogy támadáskor a mieink tudva és ismerve a jelet, elkerüljék azokat, máshol meg „tiszta legyen az út", ahogy mi, aknaszedők mondani szoktuk.

Könnyen és biztosan megy ez a munka, hiszen ismerjük, ismerem ezt a típust. De vagy másféle volt, vagy nem ismerte fel, vagy nagyon ideges volt, mert az egyik akna felrobbant a kezében.

-        és ti hogy nem sérültetek meg?

-        Úgy, hogy mivel a kezében robbant, minket még szilánk sem ért, de neki szinte az egész hasát szétszakította.

-        Semmiféle kötés nem segített volna?

-        Rajta már nem! Én vittem a hátamon a segélyhelyre, de csak a roncsaival estem össze a szolgálatos orvos előtt. Addig már elvérzett.

Másnap Swiety Joseph faluban kialakított kis magyar temetőben temették el két, a segélyhelyen meghalt barátunkkal, már több ott lévő magyar hősi halott mellé. Én nem tudtam részt venni a temetésen, nem volt hozzá sem lelki, sem fizikai erőm.

Pista elmondta, hogy Skolnyik Jóska hamarabb kezdett zokogni, mint ö. Talán csak egy erőtlen kézfogással váltak el a kapuban. A máskor vadul támadó kutyák sem ugattak.

Hát nem több mint érdekes?! Az istent, vaIIást, szabadságot nem igen szolgáló Szovjetunióban értelmetlen hősi halált halt magyar fiú egy Szent József nevű ukrán falu temetőjében lett örök nyugovóra téve. Vajon a kis ukrán falu lakói hogyan vélekednek a számukra is értelmetlen háborúról, és mit gondolnak, ha véletlenül észreveszik az idegen katonák sírjai fölött korhadó fakereszteket. Ha még egyáltalán megvannak...

KIEGÉSZÍTŐ BESZÉLGETÉSEK

CSODÁLATOS ÁLLATI ÖSZTÖN

Valamennyien hallottunk már az állatok csodálatot keltő viselkedéséről. A repülővel elszállított postagalamb hazatér, a zsákban távolra vitt macska megszökik új gazdájától, és hazatalál a régihez, a kutya eléje megy a hazatérő gazdájának.

Én is egy ilyen megmagyarázhatatlan állattörténetről számolok be, úgy ahogyan azt szemtanútól, Imre unokabátyámtól hallottam.

Biztosan lesz, aki ügy ítéli meg, hogy ennek a kedves kis történetnek a leírása nem illik bele ebbe a pályázati dolgozatba. Szerintem nagyon is beleillik.

A két szélső eset együtt említve még jobban érzékelteti, kidomborítja bátyámnak  a lóval történt taIáIkozás helyéhez térben és időben közeli  tragédiáját.

-Jani és én szomszédos ukrán faluban állomásoztunk. Ő engedélyt kért és kapott parancsnokától, hogy a szomszéd faluban engem meglátogasson. Helyzetünkről hazatérési reményeinkről beszélgetve mentünk a trének abrakoló lovai mellett, amikor észrevettük, hogy az egyik ló hirtelen nyeríteni, kapálni, rugdalózni kezdett.

-        Te, ez a ló megbolondult. Mindjárt elszakítja a kötőféket.

-        Dehogy szakítja.

Jani megpaskolta ló nyakát, hátát, farát, pedig még nem ismerte meg, hogy a ló az ő itthoni hátaslova, Merész volt. A ló megnyugodott, Jani meg meghallgatást kért a parancsnokomtól.

-        Főhadnagy úr, ezt a lovat tőlünk rekvirálták, otthon az én hátaslovam volt. Merésznek hívtuk. Már több mint egy éve ültem rajta utoljára.Én nem tudtam, hogy

ő az, de amikor elmentem mellette, ő, mármint a Merész megismert, és azonnal megnyugodott, amikor a nevén szólítottam, és szeretettel megpaskoltam.

-        Hát ez valóban érdekes eset, ha így van.

-        Annyira így van, hogy én már úgy éreztem, mintha tegnap ültem volna rajta utoljára.

-        Kár, hogy nincs rajta nyereg, ma is megülhetné.

-        Megülöm én nyereg nélkül is.

-        Hát vigye, estig Iegyen úgy, mintha otthon Iennének.

Szép napot tölthettek akkor együtt. Talán elbúcsúztak egymástól.

Sem a bátyám, sem a ló nem jöttek haza többé.

Jani bátyám kezében nem sokkal később felrobbant egy gránát, hősi halált halt.

És a szegény ló, a szegény Merész is eleshetett valahol, - de előtte kaptak egy apró ajándékot a sorsuktól. A háború szörnyű viharában találkozhattak még egyszer, utoljára.

A ló állati ösztöne szülte a kis csodát az esztelen emberi gonoszság okozta a nagy tragédiát.

EGY MÁSIK KATONATÁRS ELBESZÉLÉSE:

Évekkel a háború után, hadifogságból szabadulva, beállított hozzánk Janinak egy katonabarátja, ha jól emlékszem, Hódos János, aki kiképzési idejük alatt is többször járt nálunk Janival.

Sok minden mellett egyszer csak elkezdett beszélni a Swiety Joseph-i harcokról.

-        A németek visszavonulási út biztosítása céljából kérték a II. magyar páncélos hadseregtől (vagy utasították azt) Kolomea térségének visszafoglalására. A mi 12/1-es gyalogosegységünk volt a páncélosok segítsége. Az ellentámadásunk elég sikeresen kezdődött, de éppen Swiety Joseph térségében nem lehetett megtörni az oroszok ellenáIIását, mert erősen aknásított zárral védekeztek.

Képtelenségnek tűnő fantasztikus dolgokról mesélt. Én ezekből itt csak néhányat írok le.

-        Ha nem zavarok Pista bátyám, elmondok néhány nagyon emlékezetes esetet.

-        Dehogy zavarsz, öcsém. Ügy hallgatlak, mintha Jani fiamat haIIgatnám.

-        Talán én is azért mesélem el azokat, mert Janira emlékeztetnek.

HÁROM OROSZ T-34-es

-        A mi kis páncélosaink hatótávolsága fele volt a T34-esekének. A lövedékeink pedig úgy peregtek le a T34-röl, mint a faira dobált borsó. Csak úgy lehetett harcképtelenné tenni, azokat, ha a lánctaIpat sértettük meg. Ez a három orosz tank beállt egy domb mögé.

    A lánctalpakra nem lehetett tüzelni.

    Az egyik tank parancsnoka a nyitott toronyban áIIt, távcsővel figyelte a     mieinket, és irányította a tüzelést. S akkor történt a hihetetlen dolog. Egy honvéd becserkészte, kézigránátot dobott a nyitott toronyba. A tank felrobbant a parancsnokával együtt, erre a másik kettő megfordult, és elment.

BÖLCS BÁTORSÁG

-        Másik, nagyon emlékezetes élményünk az volt, amikor a közeli erdőből   körülbelül tiz, számunkra ismeretlen, alacsony építésű, hosszú ágyúcsövű tank jött elö  vonalban, és szinte levadászta a mi gyalogságunkat.

A magyar vonalban már csak három löveg volt. Parancsnoka egy fiatal száados éppen tüzparancsot akart kiadni, amikor egy magasabb rangü tiszt, egy ezredes odajött.

-        Állj, tüzelés megtiltva!

Egyes löveg, céIzás az első orosz tankra.

Kettes löveg, célzás a negyedikre.

Hármas löveg, célzás a tizedikre.

Tűzparancsra várni!

A százados szinte reszketve könyörgött:

- Ezredes úr, adja már ki a tűzparancsot, különben azok a tankok átgázolnak a magyar Iövészárkokon.

De az ezredes tovább várt. Csak néhány perc után adta ki a parancsot:

-        Lövegek, tűz a beirányzott célpontokra!

A három megsérült tank lebénította mind a tízet. Mikor az ép tankok kiszabadultak a saját fogságukból, visszafordultak, és bementek az erdőbe. A sérült tankok Iegénysége pedig fogságunkba esett. A sérült tankokról lehetett megállapítani, hogy azok az oroszoknak küldött amerikai gyártású Shermanok voltak.

A szerencsénk s egyben az ő szerencsétlenségük az volt, hogy nem számoltak már tüzérségi ellenállással, és ehhez társult az ezredes úr bölcsessége, hogy három tank kilövésével állított le tízet.

BÁTYÁM HALÁLA

-        És mit tudsz arról, hogyan történt Jani barátod szerencsétlensége?

Hát éppen erről akartam még beszélni, és nem mertem ezzel kezdeni, de nem hagyhatom ki.

Az oroszok erősen aknásították a védvonalukat. Ezeknek az aknáit kellett nekünk, aknászoknak felszednünk.

Rejtőzködve, kis hármas csoportokban végeztük ezt a munkát. Az egyik ilyen csoportban volt a maguk fia is, akinek az aknaszedés közben a kezében felrobbant egy akna. A katonatársa már csak a holttestét vitte vállán a segélyhelyre.

BÁTYÁM SÍRJÁNAK HELYÉN

Mi, Jani testvérei mindhárman éltünk még, és elterveztük, hogy együtt elmegyünk Swiety Joseph-be, és megkeressük a sírját.

Akkor olyan (jóindulatú) tanácsot kaptunk, hogy jobb, ha nem próbálkozunk elgondolásunk végrehajtásával.

Aztán a halál egyenként elvitte családom többi tagját. Egyedül maradtam.

 A TV „ Sírjaik hol domborulnak" adásait nézve gondoltam újból arra, hogy most már Ukrajnában keresztfiam kíséretében megkeressem Jani bátyám sírját.

Elkészítettük utazási tervünket, és elindultunk.

Kárpátalján keresztül mentünk. EIső napon Kolomeán túl, úti célunkhoz már elég közel egy kis motelben szálltunk meg.

A vacsorázó vendégek és a motel dolgozói egymással versenyezve igyekeztek

tájékoztatni bennünket. Elmondták, hogy az a falu már nem létezik, mivel lakosai

körülbelül 70%-ban lengyelek, 25%-ban pedig zsidók voltak, ezért a szovjetek Lerombolták a falut, iskolástól, templomostól, kolostorostól, a temetővel együtt.

-Nehéz lesz megtalálni, ezért szívesen (és ingyen) segítek. Elküldöm magukkal az egyik pincéremet. - mondta a motel vezetője.

- Köszönjük, de nem fogadhatjuk el. Nem tudjuk, meddig bóklászunk majd ott, és nem is erre akarunk visszajönni.

Elindultunk, kétszer is eltévedtünk. A főútra visszatérve mondtam Attilának:

Minéi öregebb embert keli megkérdezni. Az talán még emlékszik az eltüntetett falu helyére.

A főúton velünk szembe jött biciklin egy öregasszony.

- Látod azt az öregasszonyt?

- Látom, majd őt fogom megkérdezni.

- Jöjjenek utánam, megmutatom a falu helyét.

Megfordult, jó két kilométert követtük, befordult egy mellékútra, leszállt, és megmagyarázta, merre menjünk.

-        Isten segítsen titeket!

-        Isten áldja meg!

De a hátralévő körülbelül nyolc kilométert több mint egy óra alatt tettük meg. A valamikor szilárd burkolatú út tele volt kisebb-nagyobb gödrökkel, a gödrök pedig vízzel. Egyikünk előre ment, és bottal mérte a kátyúk mélységét, hogy el tudjuk dönteni, melyik kátyún próbáljunk átmenni.

-        Keresztapa, ez már gyanús nekem, már régen ott kellene lenni. Alighanem megint eltévedtünk.

Két ember szántott egy Ióval. Kérdezősködésünk után az egyik beült mellém. Visszafordultunk, aztán fordultunk jobbra, fordultunk balra, mire végre megállított.

-        Látják ott azt a kis erdőt? Ott volt régen a falu temetőbe, de a sírokat is mind eltüntették. A kiserdő mellett van a falu helye, de ott meg csak négy-öt házat hagytak összesen.

Pár száz méter után szinte felordítottam örömömben:

-        Attila, nézd milyen szép sima rét! Végre vége a rossz útnak!

Gyorsítottam. Pár méter után hasra ült a kocsi a mocsaras talajon. Kiszálltunk. Hagytuk a kocsit, és elindultunk. Egyszer csak meghallottuk, hogy rádió szól valahol. Mentünk a hang után.

Egy ház keskeny tornácán egy asszony az ölében levő edénybe hámozott valamit. Nagy nehezen megmagyaráztuk, hogy nem Iengyelek, hanem magyarok vagyunk, és magyar katonasírokat keresünk. Felállt, két tenyerével lecsapkodta a kötényét.

- Én tudok egy ilyen magyar sírt, és megmutatom. Alig bírtam tartani a tempót a kitaposott ösvényen.

-           Itt van a magyar katona sírja. Ott volt az iskola. Itt meg ott, a most fával benőtt

részen volt a falu két utcája. Ott volt a templom, amott meg a temető.

Megköszöntük a segítséget, akartunk neki adni 10 dollárt, de nem fogadta eI. Mosolyogva, csillogó szemmel búcsúzott. Ebben a mosolyban benne volt, az az öröm, amit azért érzett, mert segített valakinek, - nekünk.

Amikor az ukrán öregasszony elment sokáig gondolkoztam azon, mennyi őszinte segítséget kaptunk annak a népnek a fiaitól, amelyikkel nemrégen még öldöklő harcot folytattunk. Talán éppen ennek a szívesen, mosolyogva segítő asszonynak az apja vagy

testvére indított el olyan „ ólommadárkát", amelyik örökre itt marasztalta a katona sírok egyikben egy magyar katona otthon ölelésre, csókra várt, fáradt, kimerült testét.

Bevallom, azért írtam le ilyen részletesen, viszonylag hosszan az utunk során kapott sok segítséget, hogy másokat is hasonló gondolkodásra bírjak: miért volt az az esztelen pusztítás, öldöklés, amelynek során olyan sok katonasír keletkezett.

MIÉRT?

Az egyetlen, rozsdásodó vascsőből készült kereszttel és táblával megjelölt magyar katonasír Nazarovics József honvéd szakaszvezetőé volt. Szlávos hangzású nevéről arra következtettünk, valószínű hogy hozzátartozói a háború után Szovjetunióhoz csatolt Kárpátaljáról felkereshették a meg meglévő katonasírokat, és akkor állították azt a keresztet.

Nagy valószínűséggel mondhatom, hogy a honvédségtől kapott korabeli térképvázlatok, fényképek és légi felvételek összevetésével megtaláltuk a Swiety Joseph-i harcokban elesetteknek kialakitott kis magyar hadi temető és azon belül a bátyám sírjának a helyét. A lerombolt templom tornyának helyén a falu hajdani lengyel lakói éslvagy leszármazottai áIIitották a fenyőfákkal körülvett emlékhelyet, amit egy kissé mi is emlékhelynek tekintettünk, és ott helyeztük el mécseseinket.

A magunkkal vitt koszorúkból az ismeretien katoná(k) sírhelyére szánt koszorú került az ismert - Nazarovics - katona sírjára. A bátyám sírjára szánt koszorút pedig a csak sejtett, de ismeretlen sírok helyére tettük.

Szomorúsággal, bánattal, de mégis egy kevés megkönnyebbüléssel és megnyugvással búcsúztunk a különös gondolatokat, érzéseket ébresztő helytől, bátyám sírjának helyétől.

Jó nagy kerülővel, a Vereckei-hágón és kisdiák korom kedves emlékeit idéző Ungváron keresztül jöttünk haza.

Munkács előtt egy autós szállóban, a megálló, induló vagy eldübörgő kamionok zajától szabdalt éjszakai csöndben írtam a következő verset utazásunk Iezárására.

Talán nem tévedek, ha ezt a verset megfelelőnek ítélem jelen írásom befejezéséhez  is.

BÁTYÁM SÍRJÁNAK  HELYÉN

Míg téged fiatalnak őrzött meg

A kegyetlen, mégis kegyes halál,

Engem az élet megöregített,

Fáradt öregember áll sírodnál.

Látom, - könnytől fátyolos szemmel, -

Örökre belém vésődött arcod

Mosolyogni, vidáman derűsen,

És, hogy erős karod felém nyújtod.

Magasra emeled kis öcsédet,

Hogy többet láthasson a világból,

Hogy már kicsi gyermekként érezze,

Mennyi nagyon szépet láthat abból.

A világból, amit úgy szerettél,

Az életből, amire úgy vágytál,

Amire olyan nagyon készültél,

Mert Te boldogan élni akartál.

Magad voltál a derű, vidámság,

Mindig mosoly ült ifjú arcodon,

De közbeszólt az emberi gazság,

Megszűnt mosolyod oly fiatalon.

Sokan szerettünk, sokan sirattunk,

De keserű volt a búcsúztatód,

Távoli sírodnál nem állhattunk,

Idegen föld lett örök takaród.

Én most ezen az idegen földön,

Öreg kezem imára kulcsolom,

De csak emlékeimmel küszködöm,

Imádság nem kél néma ajkamon.

Kiszállsz sírodból, melyben rég pihensz,

Én bénán állok, némán, szó nélkül,

Ifjú-erősen magadhoz ölelsz,

Bús szememből egy könnycsepp legördül.

Letörlöm, s vele az ébren-álmot.

Rám tör most a keserű valóság,

Hogy csak a sírodnak helyén állok,

Mert emberi bűn szülte gonoszság.

Sírod hantját, keresztjét sem tűrte

Kegyetlenül csak azt engedte meg,

Hogy jeltelen sírban pihenj örökre,

Ott porladjon ifjan megállt szíved.

Kezemet újra összekulcsolom,

Megállok sírod jeltelen helyén,

S könnyemet rejtve imádkozom,

Istenem, könnyíts szívemnek terhén!

Neki már örök nyugalmat adtál,

Kérem, hogy azt majd nekem is add meg,

Addig szívembe ajándékozzál

Megnyugtató megbocsátó csendet.

Oldal: ESSZÉK
IRODALMAM: "Minden ember élete egy regény,...." - © 2008 - 2024 - irodalmam.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat