ÉLETEM, EGY SZELET TÖRTÉNELEM I. kötet

1. MOTTÓ

„Minden ember élete egy regény, de erre csak akkor döbbenünk rá, amikor életünk eseményei, élményeink már múlttá, emlékké váltak."

„S ezek a regények mindig tanulságosak.
A sajátunk másoknak, a másoké nekünk."

Szabó Mihály, 1928-

A mottó első részét már korábban is leírtam, de Michael Taylor aláírással, mert úgy gondoltam, azzal inkább elfogadják, mint az én nevemmel.

Most megkockáztattam a saját nevem aláírását.

2. ELŐSZÓ

 

A mottó szövegéből egyértelműen következik, hogy írásomban a saját élményeimet írom le. Az életem eseményeit úgy, ahogyan megéltem és csak annyit, amennyit átéltem. Nem keresek semmilyen forrásból semmilyen kiegészítést, ott sem, ahol az talán szükséges is lenne.

Hogy írásom a mottónak megfelelően tanulságos is legyen, néhol értékelem is a történteket. Persze ezt csak a saját mértékemmel mérve tehetem.

No, és hogy egyáltalán miért szántam rá magamat az írásra?

Mert úgy gondolom, hogy az idősök korosztályának erkölcsi kötelessége, hogy tapasztalatait átadja a fiatal korosztálynak. Akkor is, ha nem tudhatja, hogy azokból minek mennyi haszna lesz az általa már meg nem élhető jövőben?

Meg abban a reményben, hogy hátranézésem segítheti az életbe most indulók előretekintését.

A tapasztalatok átadásának és hátranézésemnek ezt a módját meg egy kicsit magam szórakoztatására választottam.

3. BEVEZETÉS

 

A leírni próbált történelmi szelet elejét, kezdetét a nagyszüleim, szüleim és öreg szomszédaink gyermekkoromban nagy érdeklődéssel hallgatott, nekem sokszor különös mesének tűnő elbeszéléseiből igyekszem összerakni. Talán kényelemből, nem keresem azokban az összefüggéseket, és nem egészítem ki a hiányos részeket. Később hallott elbeszélések keverednek a saját élményeimmel. Végül már csak a saját élményeimet írom le. Hangsúlyozom, hogy csak a valóban hallott, az elbeszélő által igaznak mondott, és az általam átélt valós események nyernek említést.

Gyakran említek konkrét neveket, néha csak utalok egyes személyekre. Viszont sokszor szándékosan nem nevezem meg a szereplőket, mert nem vitaanyagnak, főleg nem bírósági tárgyalás alapjának szánom leírásomat. Persze, mivel csak az igazat írom, annak is állnék elébe.

Leírásom sokféle eseményt érint. Ugyancsak kényelemből nincs szándékomban ezeket összehangolni, de még hasonlóság szerint csoportosítani sem. Így aztán írásom helyenként szétesőnek, sőt ellentmondásosnak is tűnhet, olvasása különböző érzéseket válthat ki. Mosolygást, szórakozást, elgondolkodást, vegyes megítélést.

Tudom, hogy nagy bátorság kell a következő kijelentésemhez. De kérem, senki ne tartson emiatt öntelt nagyképűnek.

Azt senki nem vitatja és különféle vizsgálatok eredményei is igazolják, hogy hazánkban (is) erkölcsi válság van, s ezen belül virágzik a sok szempontból gyilkos korrupció.

Nos, szerénytelenség nélkül ki merem jelenteni, hogy talán itt-ott suta leírásomban igyekszem arra is rámutatni, hogy mitől is szakadtunk el, a szerintem átkos liberalizmussal, és mihez kellene, sokak által megmosolygott egészséges konzervativizmussal visszatérni.

Röviden és érhetően: az egyszerű emberekben (talán) még élő, meglevő erkölcshöz.

Hiszen a legmagasabb toronyházak is csak biztonságos, jó alapon épülhetnek.

4. GYÖKEREK

 

Biztosan minden ember kíváncsi az őseire, a gyökereire. Kinek-kinek az egyéniségétől függ, hogy miért.

Van, aki azzal büszkélkedik, hogy milyen előkelő származású. Van, aki azzal dicsekszik, hogy milyen alulról jött. Van, akit egyszerűen csak megnyugtatja, ha tudja, kik voltak az ősei. Nem büszkélkedik és nem is dicsekszik. Ez a leghelyesebb. Úgy érzem, én is ilyen vagyok.

Nagyszüleim

 

Adj uram alkalmas esőt (meg Lippainak egy új gubát). Így imádkoztak az 1900-as évek legelején egy Tisza-menti kis faluban, Balsán, egy kis görög katolikus templomban. (Az új gubára vonatkozó részt egymáshoz hajolva mondták a naptól cserzett bőrű parasztemberek.)

Ugyanazokban az években meg a hajdúdorogi görög katolikus templom kertjében, mise után még elbeszélgetők többször mondták a nagybajszú Feri Szabó Pistának: Kár, hogy az őseink hajdú nemességét igazoló, töredező, megsárgult bőrből nem lehet egy pár jó csizmát csináltatni, mert a tiedet is nagyon ki kellene már cserélni.

Így évődtek egymással Balsán, az anyám apjával, Lippai Ferenccel, Dorogon az apáméval, Feri Szabó Istvánnal. Az élcelődők és az élcelődést elviselők zúgolódás nélkül élték a maguk szegénységét. De nem akartak egész életükben öntudatos, büszke szegények maradni. Szorgalmasan túrták a földet, kapargatták össze a lassan növekedő kis vagyonkájukat. Talán még az új gubáról és az új csizmáról is lemondtak. Reménykedve keresték a boldogulás útját, hiszen szebbre, jobbra, többre vágytak ők is.

Nem hiába dolgoztak, reménykedtek és bíztak. Megnyílt a lehetőség. A Nyíregyháza, Újfehértó, Hajdúdorog közötti Dezsőfi (Desseffy)-Drégenfeld-birtokon, Bogárházán parcellázni kezdtek. Megmozdultak, rámozdultak a környékbeli, földre vágyó, vállalkozó szellemű földtúrók. A balsai Lippai Ferencék és a dorogi F. Szabó Istvánék is.

Kevés készpénzzel, törlesztésre lehetett földet venni Bogárházán.

Lippai Ferencné Kotán Márta 8 gyereket szült, de 6 meghalt az ekkor legyőzhetetlen csecsemőbetegségben, torokgyíkban. A bogárházi parcellázás idején már csak 2 Lippai-lány élt, Julianna és Mária. Lippaiék 30 hold földnek bátorodtak neki.

F. Szabó Istvánné 6 gyereknek adott életet, azokból csak kettőt orzott el a félelmetes torokgyík. Szabóékat 40 hold föld kimérése tette nagygazdákká. Ám 18 évesen - az akkori gyógyszerhiány miatt - tüdőgyulladásban meghalt a faluszépe Teréz. A 40 hold föld a 3 fiú, Illés, Antal és István jussa lett. Az Antal része Hajdúdorog közigazgatási területére esett.

Így hát a szegény, de szorgalmas és vállalkozó szellemű nagyszüleim Bogárházán egyszerre jómódú gazdák, kisbirtokosok lettek.

Örültek a lényegesen megnövekedett sajátjuknak. Egyre szorgalmasabban dolgoztak, gyarapodtak, bővültek. Egyre többet éreztek magukénak a világból.

De új gubára meg új csizmára még nem igen jutott, mert fizetni kellett a nagyobb részben hitelre vett föld árának törlesztését.

Nagyszüleim közül csak Lippai nagymamát ismertem. A többiek mind előbb itt hagyták a szorgalmas munkával megszerzett földi vagyonkájukat, mint amikor én a világra jöttem.

A jóságos kis nagymamáról többször is szó lesz még, mert ő igen fontos szerepet töltött be az én életemben (is).

Szüleim

 

Nem tudom (ma már senki nem tudja), volt-e az események mögött birtokegyesítési szándék is, vagy csak megszerették egymást? Szabó Illés feleségül vette Lippai Julist, Illésnek az öccse, Pista meg a Julis húgát, Marit vezette oltárhoz. A teljesség kedvéért említem itt, a középső Szabó fiú, Anti meg, ha már dorogi maradt, Dorog egyik legszebb lányát, Bába Borist vette feleségül.

Apám még csak 19. évében volt, anyám sem töltötte még be a 16-ot, amikor örök hűséget fogadtak egymásnak.

Életkorukat s talán erejüket is meghaladó munkával kezdődött a közös életük. Amit csak növelt, hogy még el sem hervadt a menyasszonyi koszorú, amikor kitört az I. világháború.

Apám mindkét bátyja a fronton. Az ő vállára 3 gazdaság terhe szakadt. Éppen ezért, őt felmentették a katonai szolgálat alól. Nem nehéz elképzelni, milyen hihetetlenül sok munkában segítette a 3 fiatalasszony.

APÁM

Sokat csellengtem körülötte apró gyermekkoromban. Később is figyelemmel és tisztelettel néztem rá. Még most is, életem alkonyán úgy gondolok rá.

Mások véleményét is tükrözi, ha azt mondom: értelmes, ügyes, bölcs ember volt. Szorgalmas, igazságos, becsületes, sőt több: tisztességes. És nagyon szigorú, a mi véleményünk szerint szinte túlzottan is.

Még most is vallom: tőle tanultam (örököltem?) a munka és a rend (néha már túlzott) szeretetét.

Amit akart, azt mindig meg is csinálta. Akaratával, logikus szervezéssel tudta csak elérni. Észrevette és igénybe is vette ezt szinte az egész falu. De ezekről is később lesz szó részletesen.

ANYÁM

Nem kezdhetem mással a Rá emlékezést, mint azzal, amit csak serdült koromban tudtam meg. Én aztán valóban neki köszönhetem az életemet.

Tudós orvosok figyelmeztették: ha nekem életet ad, az az övébe kerül. Nem hallgatott rájuk. Inkább hitéből, szeretetéből eredő sugallatára.

Talán ezért ajándékozta meg hosszú élettel az Isten. A 90. születésnapján még szerető mosollyal fogadta az akkor 60 éves legkisebb fia köszöntését.

Nem hiába kezdte kényszerűen sok munkával asszonyéletét. Nagyon megszokhatta azt, mert életében nagyon sokat dolgozott. Ma sem tudom elképzelni, hogy mikor volt ideje imádkozni, no meg olvasni. Mert késő estéken, amikor ár minden elcsendesült körülötte, ő még a tisztaszobában feljebb csavarta a petróleumlámpát és a varrógéphez ült.

A vidámságát is visszafogta, a szomorúságát meg nem mutatta. Kivéve amikor az már visszatarthatatlan fájdalomként szakadt ki belőle.

Mindenkihez volt jó szava, ahol és amikor kellett, hivalkodás nélkül segített.

Szüleimről még többször szólok. Most összefoglalóként azt mondom: mindig buzgón imádkoztak és szorgalmasan dolgoztak.

Bárcsak ilyen lenne, ha nem is minden - de legalább a legtöbb ember.

 

Testvéreim

 

Én voltam a „vakarék", a kicsit megkésve jött ötödik.

Említettem már, hogy szüleim első gyermeke, Imre csecsemő korában meghalt. Elvitte az akkor félelmetes, sok szülő szívét megszomorító torokgyík.

Aztán sorra születtek 1918-ban Pista, 1920-ban Jani, 1922-ben Marika, majd anyám hitének és bátorságának jutalmaként 1928. december 27-én a Jézuska kicsit megkésett ajándékaként: én.

PISTA

A négy gyerek közül nemcsak legidősebb, hanem legkomolyabb, legkimértebb is volt. Mindent komolyan vett. Ezt be is tartotta egész életében.

Szívós kitartása is említést érdemel. Szükséges is volt ez a kitartás. Fronton, hadifogságban, itthoni üldöztetésében és nyomorúságos helyzetéből történő kiemelkedésében.

Látszólagos zárkózottságának ellentmondóan nagyon is érdekelte a világ. Már gyerek- és serdülő korában elolvasott mindent, amit a keze ügyébe került. (Szekerezés, szántás közben is olvasott.)

Túlzás nélkül állítom, mindenki a falu első legényének tartotta.

Természetes hát, hogy ő lett a Kalot helyi vezetője, a leventeparancsnok, az ezüst- és aranykalászos gazdatanfolyamok szervezője.

De a tsz-elnökséget nem vállalta. Meg is lett a következménye.

JANI

Maga volt a derű és a vidámság. A jókedv és játék. Részt is vett mindenben, ami a szorgos munka mellett a falunak ünnepet, szórakozást jelentett.

Egy kis tréfáért nem kellett a szomszédba mennie. Mindenféle ünnepségen szívesen látták és szívesen részt is vett.

Szerette a falu apraja-nagyja. Én személy szerint is nem csak a jó testvért szerettem benne, hanem a gyerekek (az aprók) részére többféle játékot kitaláló legényt.

Sajnos nagyon szomorú eset tette lehetővé, hogy az egész falu egyszerre mutathassa meg, mennyire szerették. Az értelmetlen háborúban fiatalon halt „hősi halált". A temetési szertartásán repedésig megtelt a templom őszintén sírókkal, szomorkodókkal.

Mivel minden ünnepségen és gyerekek játékainak készítésénél is legtöbbször ott volt, sokszor találkozunk még vele, ha máshol nem, legalább azok leírásánál.

MARIKA

Egy homályos, megszürkült családi kép mutatja legjobban nővérkém helyzetét.

Mosolygós biztonsággal áll a két testőre, a két bátyja között, a kis öcsikéje mögött, szinte anyáskodva.

Élte a szép és okos falusi kislány egyszerű életét.

Szelíden, szinte igénytelenül végezte kora kislányéveitől ráháruló házimunkákat. A négy férfi (köztük én is), meg legtöbbször két férfi cseléd mellett bizony sok volt ezekből.

De Marikánk csak egy. Az élete végéig szép, okos, szelíd testvér.

 

MAGAM-ról most csak nagyon keveset.

Élveztem a legkisebb testvár mindig kedvező helyzetét.

Azt nem mondom, hogy elkényeztettek, de a testvéreimtől nagyon sokat kaptam, és a szüleim is elnéztek egyet-mást a „kicsinek".

Lehet, hogy ez néha-néha úgymond „elbátorított".

Rokonaink

 

Gyökereinkhez tartozó rokonaim kevesen voltak. Apám már említett két testvére és azok gyerekei. A Hajdúdorogon maradt egyetlen Szabó Pálékról gyerekkoromban alig volt szó, s életemben is alig találkoztam egy-egy tagjával. Anyámnak Balsán maradt rokonaival sem volt említést érdemlő kapcsolatunk. Csak Balsáról szintén Kálmánházára került Mikita Miklós és Feri családjával tartottuk az erősnek nem mondható rokoni kapcsolatot.

Annál erősebb volt viszont a három Feri Szabó család közötti kapcsolat, szülők és gyerekek között egyaránt.

Unokatestvéreim

 

ILLÉS BÁCSIÉK

gyerekei hatan bővítették a rokonságot. Hat gyereket ringatott ritka egymásutánban a bölcső.

ILLÉS

Az elsőszülött. Már a háború alatt csendőraltiszti iskolát végzett, és ezzel gyakorlatilag kiszakadt a családból. A háború végén hadifogságba esett és mint csendőr csak 1954-ben tért haza. Én végig rendszeresen leveleztem vele. Érdekes levelezés volt, tudva és főleg kerülve a szigorú cenzúrát.

JULISKA

Kijárta a Polgári Iskola 4 osztályát, de a tanyán szükség volt a női munkaerőre, ezért meg sem próbálhatta, hogy postáskisasszonyként dolgozzon. Gyönyörű gyöngybetűkkel írta, másolta esténként a falu fiataljai által szívesen használt, olvasott nótáskönyveket.

IMRE

Mindig nagyon komoly, majdnem zárkózott volt. Nagyon megfontolta, hogy mikor és hogyan kapcsolódjon be a hasonló korú legyének igen sokféle tevékenykedésébe. Ám, ah elvállalt valamit, azt tűzön-vízen keresztül és pontosan meg is csinálta.

FERI

Annyi jókedvet és játékosságot hordott magában, hogy jutott belőle másnak is. Öregnek is, fiatalnak is. Mindenkihez megtalálta a megfelelő hangot. De a legjobban JANI bátyámmal értették meg egymást, aki neki is bátyja volt, lévén egy évvel idősebb.

ANNUSKA

Az unokatestvéreim közül korban is, lélekben s hozzá voltam a legközelebb. Egyrészt, mert csak három évvel előttem látta meg a napvilágot, másrészt félelmet nem, de bátorságot annál inkább ismerő fiús természetű volt. Ő magánúton végezte el polgári iskolai tanulmányait.

Ez egészen más irányt adhatott volna Nusikánk életének.

MÁRTA

Őt legidősebb testvérénél, Illésnél 23 évvel, de még Nusikánál is tíz évvel később hozta a gólya. Nem csoda hát, hogy egészen felnőtt koráig magázta Illést. De a többi testvérének is nemcsak kishúga, de szinte játékszere volt.

ANTI BÁCSIÉKNÁL

csak két gyereket szolgált a szülői ágy mellé beállított bölcső.

ANTI

Elsőnek kisfiút andalított csendbe a ház legértékesebb bútora. A magára sokat várató fiúnak mindenben kedvét keresték. Később is nagyobb törődésben részesült. Mégis (vagy talán éppen ezért) a Hajdúnánási Gimnáziumot elhagyta az V. osztály elvégzése után.

ERZSIKE

A sors kedves ajándéka volt részére, hogy éppen akkor kezdte működését a Hajdúdorogi Katolikus Tanítóképző, amikor ő befejezte az elemi iskola negyedik osztályát. Szívesen, lelkiismeretesen tanult, és később ugyanúgy tanult. Szorgalmát el is ismerték, meg is jutalmazták.

Szomszédaink

 

A szomszédság itt több száz méterre lévő tanyaszomszédságot jelentett. Én ezek közül is csak a későbbi eseményekben szereplőket sorolom fel.

A kövesút mentén hozzánk legközelebb Csonkáék laktak. Három nagy család két kis házban. Az öreg csonka volt a falu egyik kerülője. Felesége, Kati néni a falu javasasszonya, természetgyógyásza. Idősebbik fiuknak, Matyinak volt népesebb családja, de keveset szerepeltek életemben. A másik fiuk, Máté bácsi hozott ki a szekérrel, de még szánkóval is a járhatatlan úton a hátán Dorogról a tanyára. Lányuk, Magdi néni meg igen gyakran megfordult nálunk. Éveken át járt hozzánk mosni.

Barta András bácsi jó barátságban volt apámmal. Három fia közül a legkisebb, Pali meg az én egyik barátom, meg osztálytársam volt az elemiben. A kis Bözsi meg sokat lábatlankodott körülöttünk.

Bencs Bandi bácsi meg egyike volt az ismert 4 kommunistának (vagy szociáldemokratának?). Egyébként csendes, jámbor ember. Sokszor hallgatta nálunk a rádiót.

Hámori Miska egyik fia szintén velem egy osztályba járt. Kitelepültek.

A kitelepítéssel kapcsolatban lesz még szó a két Pristyák családról. Ezért is említem őket.

Skolnyikék is (Cseh)szlovákiában kerestek jobb világot a lakosságcsere során. De az idősebbik fiuk, Jóska szomorú napokban szerepelt még később. Ő volt szemtanúja Jani bátyám hősi halálának.

Nem volt közvetlen szomszédunk Cinkovszky Jani, de jó cimboraságban volt a nála jóval fiatalabb két bátyámmal. No meg a lakosságcsere egyik befolyásos előkészítője a falu tirpákjai között.

A dűlőút mellett Rácz Jani bácsiék voltak a közvetlen szomszédaink. A 6 gyerek egyikével, Icával sokszor megtettük oda-vissza az iskolába vezető utat.

Ráczék közvetlen szomszédja volt Polyák Jóska. Fiával, Gyurkával csak két évig jártuk az utat az iskolába, mert váratlanul meghalt.

Szembe szomszédaink voltak Illés bátyámék. Vele és családjával nagyon sokat találkoztam, meg találkoznak még soraim olvasói.

5. A FALU

 

Most, amikor öregnek tartanak már, és én is annak érzem magam, egyre jobban érzem, milyen életre szóló ajándékokat kaptam a falutól. Illő hát, hogy szóljak a faluról, és legalább egy keveset szóljak az utólag felfedezett értékeiről.

A falu, Kálmánháza kialakulása

 

Erről főleg nagyanyámtól és apámtól hallottam sokat. Hitelesnek és elégnek is tartom a tőlük hallottakat ahhoz, hogy Kálmánháza születésének leírásánál csak azokra hagyatkozzam. Az 1900-as évek elején Bogárháza határában, a Dezsőfi (Dessewffy) grófoktól a Drégenfeldek (Degenfeldek) birtokán parcellázást kezdtek. Addig csak a birtokon dolgozók laktak ott. Többnyire félig földbe vájt bogárhátú „burgyik"-ban. Ezért hívták Bogárházának.

A parcellázást Kralovánszky Kálmán ügyvéd-gazdatiszt vezette. Róla nevezték el az új falut Kálmánházának, a hálás telepesek.

Azt mi nem tudtuk, hogy került a birtok a Drégenfeldek (Degenfeldek) tulajdonába. Meg azt sem, hogy miért is kezdték parcellázni, eladni ezt a birtokot. De minket mindez nem is érdekelt. Csak az, a parcellázás folytán a nehezen összekuporgatott pénzünkkel végre saját földhöz jutottunk. Ingyen kaptunk házhelyet és törlesztésre is lehetett földet venni - mesélte nagyanyám.

Balsától elég messze volt Bogárháza, azért Lippaiék azonnal áttelepültek Bogárházára. Szabóék eleinte kétlaki életet éltek, hiszen Dorogtól nem esett nagyon távol a Bogárházán megszerzett föld. Dorogról jártak ki az egyszerű, kezdetlegesen összetákolt kis tanyára.

Illés és Pista megházasodása után építették az emberi és jószágállományt egyaránt kiszolgáló megfelelő tanyát. Anti sem akart lemaradni. Ők is csinos kis tanyát építettek a Bogárházához közelebb eső dorogi határban lévő földjükre.

Most már magukat is többnek érezték a világban ez helyzetükben, környezetükben.

Lippai nagymama az öreg Szabóék halála után beköltözött az ő házukba Dorogra, a gyepszélén lévő nádfedeles, földpadlós, egyszerű kis vályogházba.

Mivel az én megszületésemet anyám betegsége miatt a bölcs orvosok legszívesebben megakadályozták volna, az anyai örömöket váró édesanyám is beköltözött Dorogra a nagymamámhoz. Így születtem én Hajdúdorogon. A nagymama pedig mindkettőnket óvó szeretettel fogadott és gondoskodással vett körül. Talán ezért is alakult ki és maradt meg közte és köztem különös, szerető ragaszkodás.

 

Kis Amerika

 

Egyik beszélgetés során azt mondta Apám:

-          Tudod fiam, ez a Kálmánháza egy Kis Amerika.

-          Ne tessék ilyet mondani, hiszen nem olyan gazdag ez a falu, nem olyan jól megy itt az embereknek.

-          Hát nem is úgy értem én fiam, hanem úgy, hogy ide is csak a bátor, vállalkozó szellemű emberek jöttek a környékről. Akár a szegénységükből menekültek, akár csak boldogulni akartak. De még azok is, akik csak kalandvágytól hajtva kötöttek ki Kálmánházán.

Jöttek hát a bátrak és szorgalmasak. Dorogról, Nánásról, Bujról, Kótajból, Balsáról, a Nyíregyháza környéki (tanya)-bokrokból.

Kálmánháza „Kis Amerika"-jellegének, Apám jóslaterejű megfogalmazásának bizonyítására ugorjunk most egy nagyot a történelmünkben, egészen napjainkig. Köztudott, hogy Magyarországon a legtöbb falu elöregedik, kiöregedik, kivérzik; Kálmánházán az ellenkezője történt, történik.

Gyerekkoromban, az 1930-as években a falunak mintegy 700 lakosa volt. Csak 2 iskolája, 3 kocsmája, 2 vegyeskereskedése. 3 kovács, 1 kerékgyártó, 2 suszter képviselte, jelentette az ipart, 1 bábaasszony az egészségügyet. Nyáron poros, tavasszal-ősszel sáros utcák. No meg 1 temető.

1949. január 1-jéig nem is volt önáll. Közigazgatásilag Újfehértóhoz tartozott.

Jelenleg a régi területén mintegy 2100 lakos él, a közelmúltban hozzácsatolt, tanyavilággal együtt az összes lakójának száma több mint 2500.

Mai képét igen hosszan lehetne leírni, de én megpróbálom röviden.

A megnagyobbodott falu minden utcája aszfaltozott. Vízvezeték, csatornázás, hetenként kétszer szeméthordás. 2 új templom, 2 (emeletes) iskola, sportpálya, új községháza, orvos, állatorvos.

Kenyérgyár, húsüzem. Régiószerte ismert és keresett a kálmánházi kenyér, kálmánházi kolbász. Munkanélküli nincs, de Kálmánházára járó dolgozók vannak. A kép, a leírás korántsem teljes, de ennyi is elég ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: hogyan lehetséges, mivel magyarázható mindez?

Talán a következőkkel.

A kálmánháziak génjeikben örökölték a falut alapító nagyszüleik szorgalmát, vállalkozó szellemét, bátorságát. Újonnan is csak a hasonlók telepedtek be.

És a legfontosabb.

Ehhez nagyon szerencsésen járult, hogy 3 cikluson át kitűnő polgármestere, pontosabban polgármesterasszonya volt (van) a falunak. Bár maradna még. Sem ő, sem a falu lakói nem sodródtak harácsolásba, korrupcióba. Ehelyett dolgoztak. A polgármesterasszony mindent megtett a falujáért. Hát igazán jó példa lehetne ez a falu az egész országnak.

És illik hozzá a „Kis Amerika" jelző, megnevezés.

Nádassy Andrásné polgármesterasszony meg minden elismerést megérdemel, megérdemli és meg is kapja a falu háláját, köszönetét is.

A falu szelleme, szokásai, ünnepei

 

Érdeklődő, kíváncsi kisfiú voltam. Korán észrevettem, hogy itt mindenki mindenkit ismer, mindenki mindenkinek köszön. Az emberek segítik egymást. A szüleim magyarázták meg azt, hogy miért van ez így.

-          Tudod fiam, itt mindenki idegen volt, mindenki elhagyta a korábbi otthonát. És mindenki azért jött ide, hogy boldoguljon. Ezért törődött hát. Ezért dolgozott és ezért imádkozott - mondta Anyám.

De imádkozni csak otthon tudtunk, mert templomunk az nem volt. De az emberek megtalálták a megoldást. Összegyűlt annyi, hogy meg tudtuk venni a grófi gazdaság most már üressé vált magtárát. Közös erővel tornyot építettünk, harangot vettünk. Így lett közös temploma a görög katolikusoknak és a római katolikusoknak. Ettől kezdve felváltva egyik vasárnap a görög, másik vasárnap a római pap jött Dorogról.

Néhány évvel később ugyanezt tették az evangélikusok a reformátusok is. Nekik is megépült a közös templomuk. Hozzájuk Nyíregyházáról járt felváltva a lutheránus és a református pap.

Ezt már Apám mesélte el. Kis büszkeséggel hozzátéve, hogy a templomépítést az ő apja (nagyapám) kezdeményezte néhány (új) gazdatársával.

Említést kíván és érdemel, hogy a falu szokásai is igen kedvezően és hamar kialakultak. Kedvezően, mert a falu lakosai különböző vidékekről, különböző szokásokat hoztak magukkal. Ezek kedvezően keveredtek. És gyorsan, hamar, mert mindenkinek hiányzott valami abból, amit korábbi (hazájukban), falujukban vagy a tanyabokorban megszoktak.

Rövid időn belül kialakultak hát a szokások. Segítette ezt, hogy a Hangya Szövetkezet, kocsma, bálterem és kuglipálya is épült. Az emberek ezután könnyebben, jobban barátkoztak.

A bálteremben különösen a minden évben megtartott szüreti mulatság napján ismerkedtek a fiatalok.

Szőlő ugyan nem volt Kálmánházán, de szüreti bál rendezésében mindenki szívesen részt vett. Csőszök őrizték a mennyezetre aggatott szőlőt. A legények lopták. S az a lány lett a bálkirálynő, akinek az asztalán a legtöbb gyűlt a lopott szőlőből. (Hát ez nem volt teljesen igazságos!)

Az őszi és téli estéken szép és jó szórakozást biztosítottak a fosztókák (kukoricafosztás), a dörzsölők (kendertörés, -fésülés), a fonók (kenderfonal-készítés)

Húsvétkor bizony menekültek a lányok a vizesvödrök elől. De azért csak nem hiába festették a húsvéti tojást.

A kisfiúk bandába verődve jártak locsolkodni, házról házra. Szép versikékkel kezdték mindig. Rózsavízzel folytatták. Időnként meg-megálltak. Kotortak a szütyőkben és megszámolták, hogy mennyit kerestek.

A május első napján korán keltek a nagylányok. Korábban, mint a nap. Már pirkadat előtt remegő kíváncsisággal lesték, mekkora és mennyire díszített májusfát állított titokban vagy már nyíltan a még csak sóvárgó, vagy már az esküvőre váró legény.

A tavasz első szép ünnepe volt a búzaszentelés. A római vagy görög katolikus szertartáson a protestánsok is ott álltak a búzatábla szélén. Ők is kérték Istentől a jó termést.

Az úrnapi körmeneten szintén részt vett a falu nagy része. Bár lehet, hogy sokakat csak a látványosság vonzott. A zöld lombokból készített sátrak, a magyar ruhába öltözött nagylányok. A kosaraikból rózsaszirmokat szóró fehér ruhás kislányok. A sátraknál (olykor lóháton) őrt álló legények, a díszlövéseket leadó leventék min-mind lélekemelő látványt nyújtottak.

Ezért volt a felekezettől független részvétel.

Igazi ökonómia.

Karácsony este a gyerekek, legtöbbször fiúk-lányok vegyesen már kora estétől az éjféli miséig kántálva járták a falut. Sok-sok házban játszották el a gondosan betanult pásztorjátékot, vagy mutogatták a mozgó, fényes csillagot.

De a felnőtt legények is énekeltek, legalább az ismerősök ablakai alatt. Szívesen betértek egy falat kalácsra, egy pohár italra.

Szilveszter estén a „gulyatérítők" kolompjai, csengői szóltak a falu és a tanyák házainak udvarán.

Ezeknek a szép szokásoknak eseményei a falu lakóit lélekben is közelebb hozták egymáshoz.

Két-három felekezet papja által közösen végzett hálaadó szertartással kezdődött és nagy esemény volt a falu életében a minden évben megrendezett aratóverseny.

Gondosan, részrehajlás nélkül jelölték ki az alkalmas táblát. Sorsolták a beállási sorrendet. A „kaszás" maga választotta/vitte a „marokszedő"-t és a „kötöző"-t. Az eredmény megállapításánál figyelembe vették: melyik csapat fejezte be (az azonos nagyságú területen) elsőnek és sorrendben a munkát, milyen volt a kötelek minősége, milyenek voltak a megrakott keresztek, mennyi volt (egyáltalán volt-e) ottmaradt búza.

A győztes megkapta a 2-3 keresztnyi búzát. A tábla tulajdonosának is megérte. Hiszen büszke lehetett, hogy az ő tábláját találták alkalmasnak, meg hát jókora részt le is arattak.

Legjobb emlékezetem szerint éveken át Plósz Matyi bácsi volt.

Bár néhány héttel később, mégis folytatásnak látszott az aratóbál. Ez is hálaadással kezdődött. Majd szebbnél szebb búzakoszorúkkal vonultak fel az aratócsoportok. Érdekes módon, ezen nem volt verseny. De a legszebbeket felakasztották a Hangya Szövetkezet báltermének mennyezetére. Ezek alatt táncolt a fiatalság, mulatott a falu.

No, és a búcsúk! Ilyenkor együtt ünnepelt az egész falu, meg sok vendég.

Ne kellett sokat várni a tánciskolára sem. Hódos úr (a birkózó olimpiai bajnok apja) nemcsak kitűnő kerékgyártó, de remek tánctanár is volt.

Március 15-én, a júniusi trianoni emlékezésen, október 6-án szintén együtt ünnepelt a falu apraja-nagyja

Nem a kényszer, nem valamelyik párt felszólítása vitte az egyetlen szobor, az I. világháborús hősi emlékmű elé az embereket.

Lehet, hogy akkor még nem volt szégyen, nem volt bűn a nemzeti érzés?

Megünnepelték a katonai sorozásokat, bevonulókat és a leszerelőket.

Téli esték visszatérő szórakozása volt a „szerep". Így hívták a most „műkedvelő" színi előadásoknak nevezett előadásokat.

A szerepet nagyon komolyan vették leányok és legények egyaránt. Szívesen jártak a tanító urak és Hódos úr által vezetett próbákra.

A jól sikerült szerepeket (előadásokat) meg többször is meg kellett ismételni, hiszen azokat mindenki látni akarta. Sokan többször is.

Nem hagyhatom ki, hogy megemlékezzek a falu legjobb színészéről, Hajdú Jóskáról. Ő minden szerepet nagyon jól eljátszott, a Ludas Matyitól a Negyedíziglen szakaszvezetőjéig.

A lányok közül Bánszki Marit tapsolták legjobban.

Később ezekre a szokásokra könnyen és eredményesen lehetett ráépíteni a Kalot-ot, a folt fokosos legényegyletnek nevezett szervezetet. Sok tagja volt a Kalász leányegyesületnek is.

Legjobb emlékezetem szerint a Kalotban és a Kalászban is voltak evangélikusok és reformátusok is (legalábbis Kálmánházán).

A falu sok kedves, szép szokása közül önkényesen kiemelem és többet foglalkozom az esküvőkkel, lakodalmakkal.

Ezekben is szerencsésen keveredtek a több faluból hozott hasonló, de itt-ott néha mégis eltérő szokások.

Minden esküvőre mindig kíváncsi volt az egész falu. Egy lakodalomra meg hol több, hol még több család készült. De még hogy!

Az esküvőket megelőzték a templomi hirdetések.

„Az anyaszentegyház házasságot hirdet..."

Hirdettek először, másodszor, harmadszor...

Nem volt nagy szükség a hirdetésre, mert egy kis faluban mindenki tudta, hol van alapja a szóbeszédnek. A hirdetések után tisztelettel tudomásul vették, hogy a „kihirdetett" két fiatal közös, szép életre készül. Ha netán valaki valamilyen pletykát indított - mert azért ilyen is volt -, azt előbb-utóbb móresre tanították.

A lakodalmakat meg minden családban komolyan vették. A lakodalomnak megadták a módját. Néha erejükön is túl. Szegényebbek, gazdagabbak egyforma igyekezettel. Jó előre készültek rá.

A kisvőfélyek ünneplőbe öltözve (még nyáron is fényes csizmában), szép versekkel járták a falut. A versekbe beépítették a vőlegény és a menyasszony nevét. Ilyen sorrendben. Ez még csak afféle hirdetés volt. A nagyvőfélyek ünneplőjét kalapon és ujjason (kabát) bokréta tette teljessé. Ők már a szíves meghívásokat mondták el, legtöbbször verselve. Sütöttek-főztek. Mind a két háznál. De még a meghívottak is, mert nem illett üres kézzel menni. A hasznos ajándékok mellett vitték a sülteket, süteményeket is. Az elmaradhatatlan húslevesbe hangulatos csiga-csinálókon készült a sárgán fénylő levestészta. A főzőasszonyok a várható vendégszámtól függő számú üstökben főztek, ők készítették a szinte mindig asztalra kerülő töltött káposztát, meg a többféle főtt és sült húsokat is. A sütemények, torták sokfélesége a nagy igyekezet mellett a vendégek megtisztelését is tükrözte. Az étkek teljes felsorolása szinte lehetetlen lenne. Hagyom is.

Külön kis ünnepség volt a lányos háznál a menyasszony-kikérés, meg a menyasszony-kiadás. Gyerekkoromban még nem volt szokás a sátorállítás. Télen inkább vállalták az egész ház kiürítését és részben kölcsönkért asztalokkal meg edényekkel történő átrendezését.

A lakodalmas menet látványossága felért egy nagy szabadtéri előadással. Felcicomázott lovak repítették a szépen díszített szekereken vidáman éneklő násznépet. Ezt nem hagyták ki. Inkább körbeszekerezték az egész falut. Ilyesmire nem volt szükség, ha messziről jött a násznép. Templomi szertartás után a lakodalmas házba vonuló menet elő különböző akadályokat állítottak a vicces kedvű legények. De könnyen szakították át a lovak az úton keresztül kihúzott szalmakötegeket.

Ezzel kapcsolatban különböző mendemondák is járták. Szörnyű tragédiát okozott, amikor az egyik faképnél hagyott legény drótkötelet rejtett az akadályként kifeszített szalmakötegbe. Valószínű, hogy ez csak egy jól kikerekített mese volt.

De menjünk vissza a szerencsésen megérkezett násznéphez a lakodalmas házba, a vacsorához, ami nem is olyan egyszerűen zajlott. A étkek lassan kerültek asztalra.

Az öregvőfélyek versekbe foglalva jelentették, hogy milyen étek következik. A levestől a menyasszonyi tortáig. Apám sokszor volt ilyen étekjelentő öregvőfély. Sokszor felkérték erre a szerepre, mert ő nagyon hangulatosan adta elő a mondókát. Élvezte a násznép. Ám egyszer megtörtént, hogy az egyik, már igen jó hangulatban lévő és nagyon éhes vendég közbeszólt: - Pista, hagyd már abba a szép szavakat, lássuk már azt az agyondicsért csigalevest. - Jó, hát ne csak lássuk, kóstoljuk is, fiúk! Hozzátok a tálakat. - Ez a vezényszó tetszett legjobban az asztaloknál ülőknek.

Időben előre haladva fokozódott a hangulat. Éneklés, tánc, a gyerekek bújócskázása töltötte ki az időt.

Éjfél körül megjelentek a hívatlan vendégek. Nem voltak haragosak. Legtöbben megelégedve a vőfély által töltött néhány pohár borral meg a menyasszony gyűrűs kezéből átvett egy-egy szelet kaláccsal. Előfordult, hogy némelyik hívatlan vendég beljebb került, bekeveredett a násznépbe.

Egészen biztos, hogy nem azok, akik szívesebben lettek volna az este főszereplői.

Újra felhozom, hogy egy-egy család az anyagi erejét meghaladó módon, de megcsinálta a nagy lakodalmat. Inkább évekig dolgoztak rá. mintsem lemondtak volna arról.

A falu szellemének konkrét példái

Végtelen sort idézhetnék ezen a címen, de azt hiszem, hogy elég lesz csak néhányat leírnom.

A legerősebb szerződés

Hideg téli napon, havas úton siettünk a faluba. szinte futva bukdácsoltam Apám után. Jó melegnek tűnt Hódos Imre bácsi alig fűtött kerékgyártó műhelye.

- Jó estét, Imre öcsém!

- Jó estét, Pista bátyám - fordult meg a furcsán sivító esztergapadtól a kék kötőben (kötényben) csupa szemként dolgozó mester. - De menjünk talán be. Ideje, hogy befejezzem mára, hiszen már késő estére jár.

- Hát úgy van ez. A jó mesternek télen van a legtöbb munkája - jegyezte meg Apám.

- Üljünk le, Pista bátyám - mondta kedvesen a mesterné asszony. Közben előkerült a velem egykorú fiú is, meg előmászott egy állni még alig tudó kislány.

- Mi járatban vannak, Pista bátyám?

- Gondolhatod öcsém, hogy nem a tánciskolába akarok beiratkozni. Kellene nekem egy szekér.

- Milyen és mikorra?

- Hát, jó erős és jó lenne, ha elkészülne, mire a hó elolvad, hogy a tavaszi szántás alá és előtt már kihordhassam vele a trágyát.

- Rajtam nem múlik. Én a kerékgyártó munkát befejezem február végére. Egészen biztos, mert szökőév van, és így hosszabb időm van rá - viccelődött vidáman a mester. (Biztosan örült a munkának.)

- Hát, akkor megegyeztünk - rázták meg sokatmondóan egymás kezét. A mester úr még megismételte, milyen fából, mit, milyen vastagra készít.

Mi, gyerekek egymással voltunk elfoglalva, ezért nem tudom, hány mázsa búzában egyeztek meg.

- De a vasalásra Pista bátyámnak kell megegyezni a kováccsal. Áthívhatnám Lajost. De jobb, ha mi megyünk át, mert akkor meg is tudja mutatni, milyen vasalást csinál majd az új szekérre.

- Jó, menjünk át.

- Maradjanak már néhány percet. Kóstolják meg a süteményemet - rakott az asztalra egy nagy tál csokoládéval bevont süteményt az öreg Imre felesége, a fiatal Imre édesanyja.

Csak nehogy Apám szabadkozzon. Szerencsém volt, visszaültünk. Még a kicsi lány is jó étvággyal majszolt az anyja ölében.

Reszegi Lajos kovácsműhelye szemben, az utca túlsó oldalán volt. A kovácsmestert is a műhelyben, munka közben találtuk még. Fehéren izzó vasat kalapáltak felváltva, ütemesen, szinte dallamosan a segéddel.

- Jó estét.

- Ha megengedik, Pista bácsi, ezt még befejezzük. Fújtattak, melegítettek, kalapáltak.

- Na, kész - forgatta körbe a fogójában lassan kékesre sötétedő darabot. - Ezt már megedzheted - szólt a segédjének. - Mi meg menjünk be. Nagy elfoglaltságomban még meg sem kérdeztem, miért is jöttek Pista bácsiék?

-   Pista bátyámnak csinálok egy szekeret - felelt Apám helyett Hódos úr.

El is magyarázta, milyen lesz az, és hogy a kerékgyártó munkát február végére befejezi. De a kovácsmunkát időben meg kell kezdeni, hogy március elején már be lehessen fogni az ökröket az új szekérbe.

- Úgy van - erősítette meg Apám. - De jó erős legyen ám a tengelye is, meg a vasalása is, mert ez a szekér nehéz munkára kell, nem piacjárásra.

- Menjünk vissza a műhelybe, megmutatom, milyet csinálok, ha megfelel.

Megmutatta. Apám először sokallotta a kért búzát, de nem alkudozott. Megegyeztek. Itt is hosszan rázták egymás kezét.

Közben előkerült a kovácsné, meg a kíváncsiskodó három kislány. A középső velem egykorúnak nézett ki. Itt a kisfiú döcögött bizonytalanul, és édesanyja kezébe kapaszkodva.

- Jöjjenek beljebb.

- Köszönjük, de már későre jár.

Valóban, már sötétedett. Fogni kellett Apám kezét, hogy biztosan lépjek a nekem túl nagy hóban.

- Hát, ezt a szerződést is megkötöttük.

Nem értettem.

- Nem érted?

- Nem.

- Hát, láttad, hogy komolyan kezet fogtunk.

Hallgattam.

Egyszer-kétszer még bementünk a két műhelybe. Én csak azt láttam, milyen szépen göndörödik a sok faforgács, és csak azt hallottam, milyen szépen cseng az üllő a kalapácsok ütése alatt.

Olvadt a hó. Nekem csizmaszárig ért a latyak, de szívesen csúszkáltam Apám mellett, hogy megnézzük az új szekeret.

A kerékgyártónál már nem volt dolgunk. A szekér már a kovács udvarán állt.

- Nem ebben egyeztünk meg, Lajos.

- Hát, időre megvan és jól.

- Igen. Ez igaz. De én nem kértem ilyen díszes vasalást. Mondtam, hogy csak az a fontos, hogy jó erős legyen.

- Hát nem az? Olyan vastag és erős, mint amilyet mutattam Pista bátyámnak.

- Így van, de én nem kértem ilyen díszítéseket.

Apám attól tartott, hogy Reszegi úr többet kér majd a kialkudott búzánál.

- Hát, ez valóban díszesebb, cifrább, mint amit a megállapodásunk előtt mutattam. De ezt csak azért csináltam, hogy bárki megnézi, lássa is, hogy milyen jó és szép munkát végez ez a Reszegi Lajos. Semmivel nem kerül többe. Használják egészséggel, Pista bátyám.

Hát bizony. Akkor még ilyen erős volt a kézfogással kötött szerződés. Hol van ez már?

A szomszéd almája nem a miénk

Ugyancsak szedtem a lábam a forró homokban, mikor egyszer tűző napon mentünk Nagymamával Illés bátyámékhoz.

De megálltam a tanyaszomszédunk, Rácz János bácsi kerítésénél. Nem azért, mert a kerítés túloldalán lévő almafa árnyékában nem volt olyan forró homok, hanem azért, mert az almafa kilógó ágairól gyönyörű szép almák mosolyogtak rám.

Kihúztam egy napraforgó kórót a hevenyészett, nyilván csak a tyúkokat visszatartó kerítésből. Levertem néhány szép almát és beraktam a klottnadrágom felfogott szárába.

- Mit csinálsz?

- Hát csak levertem néhány szép almát.

- Dobd vissza azonnal, át a kerítésen! A szomszéd almája nem a miénk! Ha kérsz a János bácsitól, biztosan ad. De csak úgy magadtól egyet sem vehetsz el. Ezt jól jegyezd meg egyszer s mindenkorra. Haszontalan kölyök!

Szomorúan dobtam be János bácsi kertjébe a szép almákat. De mintha már nem is mosolyogtak volna olyan szépen.

Megjegyeztem, de csak később értettem meg a nagymama intelmét. És csak most érzem igazán, mennyire hiányzik a mai világból a nagymama tisztessége, erkölcse.

A gyerekkorom falujának, a falusi ember szellemének bemutatására leírok még egy kifejező kis történetet, aminek a címe akár a következő is lehetne:

„Egy pár ökröt is vehettem volna"

Egyik nyíregyházi őszi nagyvásárra taligán (mifelénk így hívták a homokfutó bricskát) ment Apám Anyámmal. Már elhagyták a Nagyszék tó melletti Fábri kocsmát, amikor hirtelen, szinte felkiáltva megszólalt Apám.

-          Nézd már, Mari, mi az ott az úton.

-          Hóó!

-          Vedd már fel.

Anyám leszállt, és felvette a kockás kendőbe csomagolt valamit.

-          Te, ebben egy bugyelláris van. Rengeteg sok pénzzel.

Előttük a másik bricska haladt.

-          Gyí!, Gyí te! Gyí!

Az első bricska hajtója is egyre jobban biztatta lovát. Már egymás mellett rohantak, tengelyvégük össze-összekoccantak.

-          Héé! Álljon már meg! Nem versenyezni akarok én.

-          Hát akkor mit?

- Hóó!

- Hóó!

Megálltak végre. (Ennek biztosan a lovak örültek a legjobban.)

-          Adjon Isten!

-          Adjon Isten!

-          Hát mit akar?

-          Csak meg akarom kérdezni, mit akar venni? Hátha én meg éppen azt akarom eladni. A fiaim hajtják előttünk a jószágokat. Már hajnalban elindultak velük.

Dehogy indultak, dehogy hajtottak. Csak közelíteni kellett a talált kockás

kendőhöz.

-          Hát, éppenséggel egy pár, szép, nem öreg igás ökröt szeretnék venni, még az őszi munkákhoz.

-          Hát bizony, azért akár 500 pengőt is elkérhetnék.

-          Én is úgy gondoltam. Annyit szántam rá. Pont annyit hozunk magunk­kal... Szentséges ég! Hol a kendő? Hol a pénz?

-          András! Fordulj vissza azonnal! De elébb megöllek! Hogy nem tudsz vigyázni? Ezért dolgoztunk egész nyáron?

-          Ne öljön meg senkit! Ne forduljon vissza! Mari! Add oda azt a kendőt.

-          A Jó Isten áldja meg magukat! - sírt örömében a másik asszony.

-          Áldja! Áldja! De a vásár előtt még menjünk be a Pásztor kocsmába.

-          Inkább utána. Nehogy elkeljen a jószágok java. Meg akkor már tudjuk azt is, mire iszunk áldomást.

A vásár után tényleg bementek a kocsmába, pedig nem is sikerült jó és szép ökröket venni a másik gazdának.

- Így is van mire inni, komám!!!

A történetet sokszor elmondta Apám. Már az unokáinak is. És mindig hozzátette:

- „Egy pár ökröt is vehettem volna!!! Vagy akár a legszebb lovat." De nem tudtam volna nyugodtan hajtani azokat. Így van ez jól. Ami a másé, az a másé!

Hát még mit nem!?

Barta Andri bácsi tanyaszomszédunk elismert jó vadász volt. Három fia közül a legkisebbik egy osztályba járt velem az elemi iskolában. Oda-vissza együtt mentünk az iskolába télen-nyáron, csalogató jó időben, riasztó rosszban egyaránt. Hosszú volt az út, volt időnk bármit megbeszélni.

Legtöbbször azt kérdeztük elsőnek, hogy milyen tízórai van a bakóban.

- Pali! Nem adnál valamennyit a vadkacsa sültedből? Igaz, én csak vajas kenyeret adhatok cserébe.

- Akár az egészet kicserélhetjük. Én megunásig ehetek vadhúst otthon.

Megegyeztünk, cseréltünk. Mindketten jó étvággyal ettünk a nagyszünetben.

Nem egyszer észrevettük, hogy Gy. Gyuri ácsingózva nézi mohó evésünket. (Mindig sietve ettünk, hogy minél több időnk maradjon játékra.)

Egyszer aztán Pali megkérdezte: - Gyuri, megkóstolod a fogolyhúst? - Választ nem várva adta oda tízóraijának nagyobbik felét.

Én is megpróbáltam másnap a kínálást. Aznap nem cseréltünk Palival, így Gyurinak csak lekváros kenyér jutott. Gyuri azt is nagyon nagy étvággyal, gyorsan megette.

Mi meg egyre nagyobb adagokat kértünk otthon. Egyre több jutott Gyurinak. Ő meg el-el tette egy-egy részét a tőlünk kapott ételnek.

Egyszer aztán megkérdeztem: - Mi az Gyuri? Nem esik jól?

- Dehogynem! De még jobban fog esni otthon, amikor megesszük anyámmal - válaszolt szomorú őszinteséggel.

Én meg azzal álltam elő otthon, hogy ezután szívesen raknék a bakómba valami komolyabbat, szalonnát, tepertőt, sódart, meg egy-egy almát, körtét.

Hát, még mit nem!? Nagyon megnőtt az étvágyad meg a bátorságod. Lassan elkérnéd a fél éléskamrát.

(El én - gondoltam magamban.) De csak hallgattam.

De a Nagymama kifaggatott. Végre megmondtam a tízóraim elosztását.

- Hát az más. Miért nem mondtad ezt eddig? - Nagymama meg nyilván továbbadta a tőlem hallottakat, mert attól kezdve nagyobb adagokat rakhattam az irkáim meg a füzeteim mellé. Sőt. Néha még kolbászkarikák, sódarszeletek is kerültek a kenyérbe.

Azt hiszem, ettől kezdve sokan örültünk magunkban minden szünetben.

Dermesztő hidegben, elgémberedett kézzel gallyalták, ritkították a dűlőút melletti fasort a bátyáim, meg 2 napszámos.

- A véknyát rakjátok csomóba, és a végén vigyétek a szekérszín mellé, az udvarba. A vastagját meg rakjátok egy szekérre.

Befejeződött a munka. Mind a négy favágó dörzsölte elgémberedett kezét, hogy meg tudja fogni a belső melegítést ígérő kis poharakat.

- Miska fiam, gyere csak!

(Csak nem kapok én is, hiszen alig voltam a szabadban, meg még kicsi is vagyok.)

De mentem szó nélkül.

- Be tudnád hajtani a két öregebb és jámborabb ökröt a faluba, ha azokat fognánk be a szekérbe?

- Megpróbálnám.

- Nem megpróbálni, behajtani kell Gy. Gyuriékhoz.

- Hát, ha hajtani nem tudom, majd vezetem.

- Pista! Fogjátok be a jámbort meg az öreget.

Befogták őket.

Én meg fogtam a csajsz (bal oldali) ökör kötőfékének szárát. Elindultam a faluba Gyurkáékhoz.

- Hazafelé már felülhetsz - kiáltotta utánam Apám -, hazajönnek maguktól is.

Végtelenül hosszúnak tűnt az alig 1,5 km-es út. Azt hittem, soha nem érek oda. Beálltam a szekérrel a kicsi udvar sarkába.

Gyuri édesanyja - a mi jó szándékú, de ügyetlen segítségünkkel - lerakta a nagy szekér gallyat. Közben többször megtörölte köténye sarkával hol az egyik, hogy a másik szemét. Inkább a kifelé gördülő könnycseppeket törölgette.

- Mondd meg apádnak, nagyon köszönöm ezt a nagy segítséget. A télen nem lesz gondom a fűtéssel.

Ezt már inkább magának mondta.

- Azt meg kérdezd meg anyádéktól: mit tudnék segíteni a házkörüli munkában? Majd elmegyek én, hogy ezt megbeszéljük.

Ezt is csak úgy magának mondta.

- Ügyes kisfiú vagy, Miska! Hogy mertél és tudtál idejönni ezekkel a hatalmas állatokkal? - Meghatódva ölelgetett magához.

A kapun túl, az utcán felültem az ökrök mögé. Örültem, hogy olyan lassan bandukolnak és bőven volt időm gondolkodni, elgondolkozni.

Emberöltők ideje telt el azóta, de gondolatban most is szívesen leülök az ökrök fara mögé.

Ilyenkor mindig komolyabban elgondolkodom.

Akkor még nem hallottam „szociális érzékenységről". Az utóbbi időben meg csak hallani lehet(ett) arról. Látni nem igen...

6. GYERMEKKOROM EMLÉKEI

 

Egy-két esetet már leírtam a gyermekkorom emlékeiből. De én olyan szépnek tartom gyermekkoromat, hogy emlékeit szívesen öntöm kerek egészre. De legalább megpróbálom azt.

Gyerekkori emlékeim a családban

 

Említettem már, hogy én voltam a családban a kicsi, a „vakarék". Nem járt ez különösebb kényeztetéssel, de mindenkitől többet kaptam egy kicsivel. Kezdem a Nagymamával. Az ő házában születtem Hajdúdorogon. Biztosan már ott kialakult köztünk valamilyen lelki kapcsolat. de alig cseperedtem, mi is kimentünk Nagymamámmal a tanyára, Kálmánházára.

Életveszélyes vesszőkosár

Arra még nem emlékszem, de sokszor hallottam elbeszélni, milyen kalandos volt az első nyaram.

Szép, meleg, napsütéses napon kiraktak a ház elé, az udvartól elkerített kisudvarba. Valószínűleg nem zárták be jól a kiskaput, mert valahogy kimásztam a nagyudvarba, sőt bemásztam a kiskapu mellett hagyott, a disznók etetésénél használt vesszőkosárba. Észrevett az udvaron lévő nagykoca-disznó. A csuklómnál fogva húzott a disznóól felé. Ha anyám véletlenül nem lett volna a közelemben, jót lakmározott volna a koca a disznóólban. Én meg most nem írnám le ezt a majdnem tragédiával végződött esetet.

Gyerek és kamasz koromban gyakran őriztem a disznókat. Ilyenkor mindig eszembe jutott a nagy koca és hogy én éltem túl, nem ő engem.

Oldal: ÉLETEM, I.kötet
IRODALMAM: "Minden ember élete egy regény,...." - © 2008 - 2024 - irodalmam.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat