IRODALMAM: "Minden ember élete egy regény,...."

„Minden ember élete egy regény,s ezek a regények mindig tanulságosak. A sajátunk másoknak, a másoké nekünk. de erre csak akkor döbbenünk rá, amikor életünk eseményei, élményeink már múlttá, emlékké váltak.” ( Szabó Mihály )


ÉLETEM EGY SZELET TÖRTÉNELEM, II. KÖTET


MOTTÓ


„Minden ember élete egy regény, de erre csak akkor döbbenünk rá, amikor életünk eseményei, élményeink már múlttá, emlékké váltak. S ezek a regények mindig tanulságosak. A sajátunk másoknak, a másoké nekünk."


S feltételezett tanulságosság reményében gondoltam arra, hogy leírjam saját életem regényét.

Az I. részben kisgyermekkorom, elemi iskolás és középiskolás éveim élményeinek emlékeit írtam le. A folytatásban egyetemista korom, munkáséveim és öregkorom élményeinek emlékeit igyekszem összefoglalni. Ezek nagy része szintén kevésbé kellemes, de talán mégis tanulságos.



ELŐSZÓ


A II. részben is csak az átélt vagy a mások által hitelesen elmondott események emlékeit írom le, részletes adatok keresése és egyeztetése nélkül. Azt viszont nyugodtan, sőt felelősséggel kijelente4m, hogy mindegyik kis esetleírásnak van valóságtartalma.

Az meg senkit ne lepjen meg, hogy szinte érthetetlen őszinteséggel kitárulkozom élményeim leírásakor. Nehéz lenne válogatni, hogy mit hagyjak ki, és mit nem. Így a legkönnyebb az emlékezés.

A tanulságok levonásának megkönnyítése céljából néhol itt is értékelem a történteket.

Remélem, ez a rész is szórakoztatni fog másokat is, nemcsak engem.



BEVEZETŐ A II. RÉSZHEZ


Minél korosabb (öregebb) az ember, annál szívesebben gondol vissza életének elmúlt eseményeire és gyűjtögeti azok emlékeit, hogy azokat újra átélve tegye szebbé, elviselhetőbbé a jelenét. Én is azt teszem, de remélem nemcsak a magam, hanem egy kicsit a mások kedvére is.

Az elemi iskolába a kisgyerek kíváncsiságával, türelmetlen vágyakozással kocogtam, poroszkáltam Anyám mellett.

A gimnáziumba induláskor bizonytalan, vegyes érzésekkel, de nagy várakozással ültem fel Apámmal az Ungvárra, az új életbe vivő vonatra.

Az érettségi után szorongás, reménység, nagy elképzelések és az élettől sokat kérő várakozás vegyes érzésével vártam a behívót a felvételi vizsgára, a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára.

Mikor végre megjött, gondolatokba vagy inkább gondokba merülve utaztam Budapestre, a Műegyetemen abban az évben bevezetett felvételi vizsgára és a leendő új otthonomban, az Egyházközségi Diákotthonban történő bemutatkozásra.


De kezdjük ott, ahol abbahagytam: az érettséginél.



HOVÁ, HOGYAN TOVÁBB?


1947-ben befejeztem a középiskolai tanulmányaimat. Szüleim a háború előtt jómódú parasztgazdák voltak. Helyzetük egyre nehezebb, egyre bizonytalanabb, kilátástalanabb lett. Érettségi után egyszer így beszélgettünk Apámmal:

- Nagyon szeretnénk, ha továbbtanulnál fiam, de ezután nem tudunk úgy támogatni, mint eddig. Gondold meg és fontold meg, hova mehetsz, és hogy képzeled, hogy mit csinálhatsz tovább?

- A mérnöki pálya választását már korábban, az érettségi előtt meggondoltam. Most csak azt kell megfontolnom, hogyan tovább. Hol tudok lakni Budapesten, és miből fogok megélni?

- Patakiéktól hallottam valami NÉKOSZ-ról, amit azért indítottak a kommunisták, hogy a falusi gyerekek továbbtanulását segítsék.

- Meg hogy jó kommunistákat neveljenek belőlük.

- Hát ezt te biztosan jobban tudod.

- Meg azt is, hogy engem biztosan nem vennének fel, ha megtudnák, hogy az Apám kulák volt. Ha valamilyen hazugsággal mégis bejutnék, nem lennének gondjaim, de...!

- Milyen de?

- De később rájöhetnek a hazugságra, de ha maradhatnék is, nem érezném én ott jól magam egy percig sem a kommunisták nevelőintézetében.

- Ezt látod, elhiszem. A helyedben én is így gondolkodnék. De akkor mit csinálunk?

- Megpróbálok bejutni az Egyházközségi Népi Diákotthonba.

- Hát olyan is van?

- Van. Minap beszéltem Ligeti plébános úrral, ő mondta. Meg elmondta a jelentkezés módját, meg a bejutás feltételeit.

- Úgy látszik, jóvá akarja tenni a hibáját. Biztosan még mindig bánja, hogy elsőáldozáskor igazságtalanul megpofozott.

-          Én meg máig büszke vagyok Apára, hogy akkor is olyan bölcsen viselkedett. Mindenesetre megpróbálom ezt az utat.

- Csak sikerüljön!


A Műszaki Egyetemre már érettségi előtt bejelentkeztem, majd érettségi után kiegészítésül elküldtem érettségi bizonyítványom másolatát.


Tudomást szerezve az Egyházközségi Népi Diákotthonok létezéséről és a jelentkezés lehetőségéről, tüstént megtettem a szükséges lépéseket. Kértem, kaptam és elküldtem a szükséges ajánlásokat. A Nyíregyházi Érseki Szent Imre Internátustól (Duklai igazgató úr aláírásával) a Hajdúdorogi Görög Katolikus Paróchiától és a Római Katolikus Plébániáról. (Ebben a két ajánlásban főleg a szüleim egyházi tevékenységéről volt szó. Rólam alig.)

Csatoltam az érettségi bizonyítványom másolatát és elküldtem a jelentkezésemet és egyben felvételi kérelmemet a Gát utcai központba.

Türelmetlenül vártam a válaszokat tartalmazó értesítéseket.


Előbb a Diákotthonból, utána a Műegyetemről jött meg a pozitív válasz.



EGYETEMISTA ÉVEIM


Felvételi vizsga, bejelentkezés


Mint már a korábban említettem, gondolatokba vagy inkább gondokba merülve indultam a Műegyetemen abban az évben bevezetett felvételi vizsgára és az Egyházközségi Diákotthonban történő bemutatkozásra.


A gimnáziumban több évig használt aktatáskámban néhány iratmásolat. Egy kis kemény, vulkánfíber bőröndben egy váltás fehérnemű, egy hálóing meg jól elválasztva 2-3 napra is elegendő hideg élelem.

Nagyon hosszúnak tűnt az út. Annak ellenére, hogy két nagyon bőbeszédű és mindenbe beleszóló asszonyságot kellett kibírnom egész úton. Én nem is nagyon tudtam figyelni rájuk.

Annyi hasznom volt belőlük, hogy az egyik pontosan elmagyarázta, miként jutok a Nyugati pályaudvarról a Veres Pálné utcába. Hangsúlyozta, nehogy átszálló jegyet vegyek. Az Astoriáig elég egy vonaljegy. Onnan meg már gyalog mehetek.


A Veres Pálné utca 14. szám alatt kellett jelentkeznem az Egyházközségi Népi Diákotthonok egyikében.

Egy nálam alig pár évvel idősebb fiú vált ki a hangosan beszélgető csoportból.

- Pallos László vagyok, a Diákotthonok diákvezetője.

Én is bemutatkoztam. Hosszan elbeszélgettünk. Végül így fejezte be:

- Egyébként olvastam a jelentkezési anyagodat. Kívánom, hogy sikerüljön a felvételid.

- Hát még én.

- Ha sikerül, ugyanitt jelentkezz, a végleges elhelyezést akkor beszéljük majd meg.

Kisült, hogy ez csak egy háromszobás, nagy lakás volt. Vagy 10-12-en verődtünk össze, de rajtam kívül csak még egy jött a műegyetemi felvételire, egy mosolygós, elég magas és vékony testalkatú fiú.

- Én Csizmazia József vagyok. Győrben, a bencéseknél érettségiztem. Holnap felvételizek a gépészmérnökin.

- Én is arra a felvételire jöttem. Szabó Mihály vagyok, és a Nyíregyházi Királyi Katolikus Gimnáziumban érettségiztem. Igaz, hogy tavaly óta már Katolikus Tanulmány Alapi Gimnázium, de jobban szeretem az eredeti nevét.


Egymás melletti ágyakra pakoltunk, aztán elbarangoltunk a Belvárosba. Nagyon vegyes volt még a városkép. Sok nyoma nem tűnt még el a két és fél éve befejeződött ostromnak.

Jól megvacsoráztunk a magunkkal hozott, még ízre is hasonló hideg élelemből. Az utazás, a városnézés fáradtsága, meg a felvételi drukk miatt elég korán lefeküdtünk. De minek?

- Te, lehet hogy a tojástól viszketek annyira? Abból nem is ettem sokat.

- Én meg nem is ettem tojást, mégis mindenem viszket.

Meggyújtottuk a villanyt.

- Nem viszketés ez, hanem csípés.

- És ez a sok apró bogár? Ez a poloska?

Seperni lehetett magunkról, az addig mindkettőnknek ismeretlen férgeket.

- Menjünk ki a hallba, azon a nagy asztalon talán nem csípnek annyian és annyira.

Kimentünk, csak a gatyát hagytuk magunkon. Az átkozott csípések azonban nem szűntek meg, csak csökkentek. Rettenetes volt. Nem is gondoltunk a felvételire.


Másnap reggel több száz értelmesnek látszó fiatalembertől zsongott a Műszaki Egyetem nagy előadója, az Auditórium Maximum. Felvételi vizsgára jöttek a gépészmérnöki karra jelentkezők. Őszinte volt az izgalmuk, mert ez volt a Műegyetemen az első évfolyam, amire felvételizni kellett.

Bejött egy szigorú egyéniségnek tűnő, középtermetű, középkorú, ízlésesen öltözött úr.

- Egerváry Jenő tanszékvezető tanár vagyok. Én fogom a matematikai tudomány felsőbb régióiba vezetni Önök közül azokat, akiknek sikerül a mai felvételi vizsga.

   Most egy 15 perces előadást tartok a matematika mindent meghatározó szerepéről. Kérem, hogy a kiosztott vizsgalapjaikra akár előadásom közben, akár külön papíron jegyzetelve az előadásom után rendelkezésükre álló 10 perc alatt adják vissza előadásom tartalmát.

Meglepődtünk.

Meglepődtem.

Ilyen feladat a Műegyetemen? De megcsináltam. Hála a kitűnő előadó tanárainknak, meg az iskolai szervezeteinknek, önképzőkörnek, Mária Kongregációnak, nem volt idegen az „előadás" fogalma, a tanításban és a tanulásban játszott szerepe. Megszokhattuk, megszokhattam, hogy egy előadást úgy kell meghallgatni, hogy mondanivalóját megértsük és elraktározzuk.

A felvételi második feladata olyan volt, amilyent vártunk. Konkrét fizikai-matematikai kettős feladatot kellett megoldani. Egész műegyetemi tanulmányom alatt nem volt olyan szerencsém, mint a felvételin. Ugyanaz volt a feladat, mint az érettségi vizsgán. Négy egyforma gömbbel kapcsolatos különböző kérdésekre kellett válaszolnom. Milyen hálásan gondoltam Bajszi bácsira, aki a gimnázium felső osztályaiban plántálta belénk, belém a fizika és a matematika törvényeit, ismereteit.


A felvételi napján már csak késő délutáni vonattal tudtunk volna hazautazni. A nap hátralévő részét a háború sebeit még mindig magán hordó „fővárossal történő ismerkedés"-sel töltöttük. az ismerkedés darabos útjait már hárman jártuk. Csizmi, Bandi és Misi (visszavonhatatlanul, végérvényesen így neveztük el egymást), igen, hárman, mert. már az egyetem területén hozzánk csapódott Vitális Endre, akit szintén felvettek már az Egyházközségi Diákotthonba, de előző este még rokonoknál aludt.

Kiemelkedő élménye a mai napig külön emléke annak a napnak, hogy felmentünk a Gellért-hegyre. Sok időt töltöttünk ott. Talán többször is körbejártuk, fentről néztük, csodáltuk a fővárost, Budapestet. Akkor nem tudtuk még, hogy a „Gellért Tanszék" - azaz a Gellért hegy -, volt a műegyetemi hallgatók legkedvesebb tanszéke. Későbbi években sok, nem vonzó előadás idejét töltöttük a Gellért Tanszéken, ahol legfeljebb egymás előadásait hallgattuk. De gyakran előfordult, hogy tanulni mentünk fel egy-egy kiszemelt füves, árnyékos helyre.

Hazautaztam. Talán egy hét sem telt el. Megkaptam az írásos értesítést. Felvételim sikerült.


A Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának I. éves hallgatója lettem.


Ernőéknél és nálunk


Az érettségi utáni szünetben az egyetemi felvételi vizsgákra készülődés mellett arra is jutott időnk, hogy néhány osztálytársamat még meglátogassam vagy ők meglátogassanak. Ezek közül kiemelem a Kartal Ernővel és Darabánt Sanyival együtt töltött időket.


Sanyival az ungvári három éves időszak alatt kerültem a visszaemlékezés során már említett kapcsolatba, jó barátságba.


Ernővel egészen más jellegű barátságunk alakult ki. Szóltam már arról, hogy nagyon jól kiegészítettük egymást. De nemcsak úgy, hogy én a matematika és a fizika iránt vonzódtam jobban, ő meg a történelemben és főleg az irodalomban volt járatosabb.

Ő a szó szoros érelmében vett „finom úri gyerek", én - mások szerint is - mindenre nyíló, érdeklődő, fejlődni akaró falusi gyerekként indultam.

De volt Ernőben egy - ma úgy mondanánk - valami karizmatikus többlet is.

- Nagyon komoly fiú volt, de nem volt zárkózott.

- Vallásos volt, de nem volt bigott.

- Sokoldalú volt, sok dologgal foglalkozott, méghozzá eredményesen.

- Szimpatikus is volt általában.


- Na, és amit véletlenül sem szabad kihagyni, jóképű, jó megjelenésű fiatalembernek látták, különösen a lányok.

Ez talán akkor nem, de életének későbbi szakaszában bizonyára többször okozott neki gondot.

Diákkorunkban legfeljebb mi irigykedtünk rá.

A mi barátságunk - lehet, hogy nem is tudatosan -, érettségi után is megmaradt. Természetes volt hát, hogy az érettségi utáni szünetben is többször megkerestük egymást.


Miért is említem ezt most?

Mert én véglegesen elhatároztam, hogy mérnök leszek, és készültem a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára.

Őbenne még akkor kezdett érlelődni a gondolat, hogy pap lesz.

Édesanyja, Margit néni ezt egyáltalán nem akarta, de nem akadályozta meg.

Engem talán azért látott szívesen, mert azt remélte, hogy az én elhatározásom, pályaválasztásom még Ernőt is eltérítheti a papi pálya választásától. Attól, hogy a Központi Szemináriumba jelentkezzen felvételre. Hát, ez nem így történt.


Darabánt Sanyiról most csak annyit, hogy ő világéletében tanári vagy orvosi pályára gondolt. A végén ő is pap lett, méghozzá görög katolikus létére - vállalva a cölibátust - római katolikus.


A következő nyáron, amikor ők meglátogattak Hajdúdorogon, már az ő „kispapi" reverendájukban sétáltam velük a dorogi főutcán. Kérdezték is a szomszédasszonyok egymástól is meg Anyámtól is: „Mari néni, mégiscsak pap lesz a Miskából?" Könnyen elképzelték, mert az én szüleim, főleg Anyám azt szerették volna, ha érettségi után a papi pályát választom. Nyilván erről őszintén beszélgettek a szomszédokkal is.


A következő együttlétet - ugyanezen a nyáron - Ernőéknél már egy kicsit rövidebbre kellett fogni, mert Apám nem nézte jó szemmel, hogy a korábbi nyári iskolai szünetekben végzett gazdasági munkák helyett, most inkább a barátságot erősítem.


Ernőéknél azért volt annyi időm, hogy nagynénjét, Babcsi nénit többször is idegesítsem imitált fáról történő leesésemmel. Például almaszedéskor jó előre kinéztem, hová akasztom be a lábamat, és melyik ágra támaszkodom majd fejjel lefelé, mintha leesés közben kerültem volna ebbe a pózba. A gyenge idegrendszerű Babcsi néninek ez nemcsak elég, de sok is volt. Nem én lettem rosszul, hanem ő, aki nem is fáról esett le, hanem az ijedtségtől esett össze.

Margit nénit pedig próbáltam megnyugtatni (vigasztalni), hogy idővel biztosan be fogja látni, hogy Ernő is jól választott, amikor úgy döntött, hogy az embereknek nem testi, hanem lelki orvosa lesz.


Darabánt Sanyiék is hívtak hozzájuk, de arra már nem kerülhetett sor, mert jó Apám inkább azt várta el, hogy a nyári gazdasági munkában segítsek neki.


Ismét indulás, megint egy ismeretlen új életbe


A sikeres felvételi meg a diákotthoni bemutatkozás után most már nyugodtan és talán éppen ezért gyorsan eltelt az őszi indulásomig hátralevő idő.


Bátyáméktól Kálmánházán, a tanyán búcsúztam el. Valahogy , valami nagyon rossz érzés lett úrrá mindhármónkon. Jóval később értettem meg, hogy miért.

Nem az én búcsúzkodásom miatt, hanem azért, mert azt éreztük, hogy valami egészen furcsa világ jön. A régi megszokottól is el kell búcsúzni, nemcsak tőlem.

Egyelőre mégis csak egymástól búcsúztunk.

- Vigyázz magadra öcsém! Nemcsak a tanulás terén! Nem tudjuk, milyen világ jön ránk?

Ezt talán önmagának is mondta, önmagától is kérdezte.

- Persze, hogy vigyázok. Nyitva tartom majd nemcsak a szemem, a fülem is.

- Aztán ha valamire szükséged van, amiben tudunk, segítünk majd - próbált megnyugtatni felesége, Ilonka.

- Na, Isten veled!

- Isten veletek!

Biciklire „pattantam", és bekarikáztam Dorogra. Elég lassan, mert a kormány mindkét oldalán, meg a csomagtartón is Anyáméknak meg nekem szánt élelemmel pakolt nehéz csomagok lógtak.


Másnap, korán elfogyasztott reggeli után, már a Nagymamától búcsúzkodtam.

- Nagyon vigyázz magadra abban a pokolban, Misukám! Ott a városban több a veszély, sok minden történhet.

- Vigyázok Nagymama. Aztán hamarosan jövök én, hogy palacsintaevés közben elmondjam, milyen az új életem.

- Gyere, ha tudsz. Csinálok én palacsintát szívesen. Isten veled! - törölgette gyűrött zsebkendőjével az egészséges meg a beteg szeméből is lassan elindult könnyeit.


Anyámék kikísértek az állomásra. A magas jegenyefákkal szegélyezett, hosszú, kilométeres úton, alig szóltunk egymáshoz. Hárman könnyen elvittük a két nagy vulkánfíber bőröndöt, meg madzaggal gondosan összekötözött csomagot. Apám még erős fogantyút is kialakított a madzagból. Ő törte meg a csöndet.

- Hogy boldogulsz majd ezekkel a nehéz csomagokkal egyedül?

- Bizony, azt még én sem tudom, de majd csak lesz valahogy. ha másként nem, pénzért csak segít valaki.

Másként el sem tudtam képzelni a segítséget, amit itt bárki ingyen is adott volna.

- Vigyázz ám. Valamennyi kis pénzt tegyél külön, a többit ne mutasd! Bár az se sok.

Így vélekedett Anyám a „városi szellem"-ről.


Az állomáson elég sokat kellett várni a Debrecenbe menő vonatra. Ott már megeredt a nyelvünk.

- Megismétlem fiam, szeretnénk, ha nyugodtan tovább tanulhatnál, és nadrágos ember válna belőled. azok között is akad tisztességes ember, ha olyan marad, amilyen otthon volt.

Ilyen véleménye volt apámnak a „kitanult" emberekről. Vajon miért? És akkor miért „taníttatott"? Miért akarták, hogy „nadrágos ember" legyek?

- Meg azt is megismétlem, hogy ebben az új világban már nem tudnunk úgy segíteni, mint eddig. Te is segíts magadon. Elsősorban takarékoskodj!

- Értem, Apám. Igyekszem tisztességes maradni. Ahogy tudok, segítek magamon. Takarékoskodni fogok.

- Elhiszem, fiam. Aztán ott se feledkezz meg az imádságról meg a templomról. A szennyes fehérneműt meg a javításra szoruló holmidat meg kéthetenként rendszeresen, pontosan címzett csomagban küldd haza.

Ezeket olyan természetességgel mondta, hogy nem is tudtam, melyiket tartja fontosabbnak, az imádkozást vagy a szennyes rendszeres hazaküldését.


Jött a vonat. Apám erős karjai között majdnem összeroppant a vállam, Anyám mostanában mindig szomorú szemeiből elkezdtek legördülni a legszebb gyémántok.

Pöfögve elindult a vonat.

- Vigyázz magadra!

Én válasz helyett már csak a saját gondolataimba merültem.


Debrecenben még egy szépen pedert bajuszú, talán nánási vagy tiszalöki öregedő ember „ingyen" segített.

- Segítek én, öcsém. Egyedül nem boldogulnál ezzel a három fene nagy csomaggal. Nekem meg csak ez az egy könnyű kis csomagom van.

Budapesten is csoda történt. Ketten is segítettek egészen a villamosig, még különrakott kis pénzemet sem kellett elővenni. Arra meg nem is emlékszem, hogy a villamostól hogyan vergődtem el a nem messze lévő diákotthonig. Talán egy olcsó hordár segítségével.


Most már másodszor érkeztem meg a Veres Pálné utca 14-be.

De először életemnek egy új szakaszába, egyetemista éveim korszakába.


A Veres Pálné utca 14. szám alatt ismét találkoztam Csizmivel és Bandival. De itt csak egyetlen éjszakát töltöttünk. Már másnap átköltöztünk Budára, a Mészáros utca 2. sz. alá, a Műszaki Egyetem hallgatói számára kijelölt diákotthoni részbe.


Az Egyházközségi Diákotthonok sovány kis szervezete már az előző tanévben is fogadta lakóit. A szervezés lelke a nálunk csak kettő vagy három évvel idősebb, a háborúban már frontszolgálatban részt vett, és a nyugati fronton megsebesült Pallos László (Laci) volt.

A Mészáros utcában aztán összejöttünk valamennyien, akik műegyetemi hallgatók voltunk. Természetesen az elsőévesek, a „gólyák" igyekeztünk minél előbb kapcsolatba kerülni egymással. Annál is inkább, mert rosszul hittük, hogy csak műegyetemi hallgatók lesznek, leszünk a Mészáros utcában.

Az ott lakó 22 főből hat gépész gólya volt, ebből alakult ki az ötösfogat:

Csizmazia Jóska (Csizmi)

Gazdag Feri (Golyó)

Pesti Dénes (Dani)

Szabó Miska (Misi) és

Vitális Bandi (Bandi)

Pesti Dani hamar levált a fogatról, de mi négyen árkon-bokron keresztül kitartottunk a megmaradt négyesben mindaddig, amíg az élet szét nem szórt bennünket.

Nem tartozott szorosan az „árkon-bokron át kitartó" társaságunkba, de igazán jó, baráti kapcsolatban voltunk a kicsit zárkózottabb Légrádi Ottóval. Róla is többször lesz még szó.

Szállásunk tehát volt, de kosztolásunk, a megélhetésünk biztosítása hiányzott.

Ma már csak Csizmi, 84 évesen és én, 82 évesen gondolunk a 59-63 évvel ezelőtti egyetemi éveinkre.


De lássuk, mi volt ez a mozgalom, és meddig, hogyan éltünk, éltem az egyik Egyházközségi Népi Diákotthonban.


Egyházközségi Népi Diákotthonok


Kicsit távolabbról és kicsit mélyebb problémákat feltáró, ha tetszik filozofikus gondolatokkal kezdem.


Túléltük a II. világháborút. Különböző társadalmi rétegbe tartozó, különböző világnézetű és főleg különböző politikai, ideológiai széljárástól érintett emberek különböző módon ítélték meg magát a háborút is, meg a jövőnk megkezdődött előkészítését is.

Hadd használjak továbbra is nagy szavakat. A magyar katolicizmus szellemi irányítóinak egy része sajnálattal döbbent rá és ismerte el a két világháború közötti kor szociális mulasztásait. Szükségesnek tartotta a keresztényi szellem szociális érzékenységének erősítését, és emellett a magyarságtudat megtartását. Ezek közé tartozott Kis László egyetemi lelkész is.

Ő is úgy gondolta, hogy a keresztény szellem és a nemzettudat megtartása mellett azok átformálása is szükséges. S hogy ez csak egy új katolikus elittel lehetséges. Erre gondolva az egyetemi ifjúságon belül és abból kívánta, akarta ennek az elitnek a magját kinevelni, főleg paraszti származású, vallásos nevelésű, egyetemi tanulmányait kezdő fiatalokból. Ezzel a tudattal kezdte munkáját 1946-ban, a II. világháború után.


Az alapító elképzelései. Az alapítói gondolatok


A Trianon sebeinek kis részétől alig hogy megszabadulni kezdett, de újra teljesen megcsonkult Magyarország hazafias érzésű, a polgári értékekhez és keresztény eszmékhez ragaszkodó népességének utolsó nagy küzdelme indult meg a ránk szabadult bolsevizmus erőivel, és az azokat szolgáló ideológiai bérencek fortélyaival szemben. A politika színpadán vívott választási küzdelmek mellett az egyházak bátor ellenállása volt az egyik, talán legerősebb reménysugár a magyar népre egyre rohamosabban rátörő, mindent elsöpörni akaró szellemi, erkölcsi (ideológiai) sötétségben.

A katolikus egyház ellenállását szervező szellemi nagyságok közé kell sorolni Kis László atyát. Ő rendkívüli bölcs megérzéssel, előrelátással, igen hatékony területen kezdte meg a kommunizmus elleni, azonnali és tartósnak remélt keresztény értékekre, eszmékre épülő és építhető ellenállás kialakítását, az egyházi hatóságok engedélyével és támogatásával megkezdte az Egyházközségi Népi Diákotthonok szervezését.

Igen bölcsen, fontos és hatékony feladatnak tartotta az egyetemi, főiskolai tanulmányaikat éppen akkor kezdő katolikus fiatalok keresztény szellemben működő kollégiumokba terelését, gyűjtését. Nagy szükség volt erre akkor, amikor központi segítséggel és irányítással, elemi erővel törtek fel a liberális baloldali szocialista, mondjuk ki kommunista ifjúsági szervezetek. Kis atya elképzelése az volt, hogy ezek a katolikus fiatalok - a későbbi magyar értelmiség egy része - ha nem is tudják megállítani a kommunista eszmék áradatát, legalább átmentik a keresztény világnézet búvópatakként megmaradó, éltető nedveit. Magját képezik egy keresztény Magyarország fennmaradását biztosító (esetleg részben vezető) értelmiségnek.


Az alapítói lépések


Az atya a vidéki városok középiskoláiban, városok és faluk plébániáin alulról kezdte építeni életének álmát, nagynak képzelt művét, az Egyházközségi Népi Diákotthonokat. Pártolókat szervezet az egyházközségekben, és leendő lakókat, növendékeket az iskolából. Ezek a diákok aztán maguk is részt vettek a pártoló tagok szervezésében.

Nagy kár, hogy az akkori egyházi vezetés bár felismerte Kis atya nagyszerű elképzelésének jelentőségét, a megvalósításához nem nyújthatott akkora anyagi segítséget, amekkorára szükség lett volna. Így a szervezés beszűkült, pedig megfelelő segítséggel országos, erőteljes szervezetet lehetett volna kiépíteni.

A szellemi nyersanyag megvolt hozzá, a főleg egyházi iskolákból kikerülő diákok személyében, de megfelelő, elégséges központi segítség nélkül, a néhány lelkes ember igyekezetével kialakított (országosan nem jelentős) szervezet nem érhette el az atya által álmodott, remélt nagyszerű célját.


Eredmények vagy eredménytelenségek?


A gyenge kis szervezet nem volt képes akadályozni a kommunisták erős támogatásával alakuló ifjúsági mozgalmakat, pl.: a NÉKOSZ-t, amelynek ellenpólusává kellett volna (és lehetett volna) szervezni az egyházközségi diákotthonokat. Jelentéktelen, gyenge, kicsiny szervezet voltunk, amit nagyon könnyű volt nem szétverni, hanem egyszerűen eltaposni.

A keresztény szellemiséget, eszmét, a világnézetet átmentő buzgárok helyett csak erecske voltunk. Talán csak önmagunkban, és szűk környezetünkben tölthettük be az atya által elképzelt küldetést. Ne tagadjuk, az igen kevés embert magába foglaló szervezetnek alig volt hatása. Egyébként pedig igen hamar - alig 2 éves működés után - eltörölte az önkény. Még arra sem volt elegendő idő, hogy legalább ebből a néhány fiúból és leányból egy összetartó, a későbbiekben is egymást kereső közösség fejlődjön. Ki-ki magában vitte tovább és élesztette a Kis atya által éppen csak meggyújtott pislákoló lángot.


Kesergés?! Tanulság?


Mi értelme van ebben az emlékezésben a kesergésnek? Mi értelme van keseregni azok miatt a mulasztások miatt, amelyeket már csak feledni lehet, pótolni nem? A tanulságot ebből a nem egészen sikeres próbálkozásból azonban levonhatjuk. Ma legalább olyan nagy a veszély, mint akkor volt. A keresztény szellem - eszme - világnézet kialakítását még nagyobb, még ravaszabb erők még tudatosabban gátolják ifjúságunkban, mint akkor. Aki keres valamit, annak hamis ideológiák választékát nyújtják. Aki még keresni is rest, annak a minden vonatkozásban káros, a liberalizmus színes köntösébe bújtatott kényelmes szabadságot kínálják. Ma sokkal elszórtabban és sokkal halványabban világítanak a keresztény szellem - hit - világnézet fényei, mint akkor. Ezeket kell a lehető legnagyobb erővel szítani, főleg az ifjúság körében egyre több helyen meggyújtani. Ehhez kell az összefogás, a közös cselekvés.

Bátorkodom tanulságként még két megjegyzést tenni.

A kommunista, materialista eszme képviselőinek magától értetődő célja volt minden olyan intézmény és szervezet megszüntetése, amelyik akadályozta, nehezítette saját eszméjük terjesztését. Természetes volt hát a vallásos nevelésre, a keresztény szellem megőrzésére és megerősítésére hivatott Egyházközségi Diákotthonok felszámolása.


El lehet gondolkodni azon is: valóban csak a ma hangoskodók között lehet és kell keresni a „majdnem rendszerváltás" előtt uralkodó rendszer megdöntését akaró harcosokat, hősöket?

Nem kellene a Kis Lászlókra is gondolni?

Ő negyven évvel megelőzte a korát, meg ezeket az ún. rendszerváltókat.


Életünk az Egyházközségi Diákotthonok létezése idején


Megkezdtem hát egyetemi tanulmányaimat. Az eddigi életemtől teljesen eltérő új élet volt ez számomra Budapesten. Nemcsak a világvárosi környezet miatt, hanem főleg a gimnáziumi és az egyetemi oktatás különbözősége, középiskolai otthonom, az internátus és új szállásom (mert ez csak az volt), a diákotthon össze nem hasonlítható körülményei miatt.

Az egyetem sokkal nagyobb szabadság mellett sokkal nagyobb teljesítményt követelt.

A diákotthon csak szállást és tisztességes környezetet nyújtott, de nyakunkba szakadt a megélhetés mindennapos gondja.


Nevelés


Kis atya komolyan vette, hogy nemcsak kenyéren él az ember.

Gondolt arra, hogy a diákotthon(ok) lakói családjuktól és régi környezetükből történt kiszakadást egy összetartó, új közösség tegye elviselhetőbbé. Majdnem személyesen foglalkozott a fiúkkal. Egyetemi lelkészhez illő és méltó módszerrel végezte a lelki nevelést. Ám sokkal kisebb gondot fordíthatott anyagi gondjaink kezelésére. Pedig ezek a háború utáni években egyre inkább növekedtek.


Lelki napok


Rendszeresen, általában havonta tartott lelki napokat, pontosabban lelki órákat. Ezek többnyire beszélgetésekkel bővített, tarkított világnézeti töltést adó, majdnem hittan órák voltak. Kis atya kitűnő érzékkel tudta az élet, azon belül a diákélet mindennapi dolgaiba belevinni, beleszőni az azokat a megkönnyítő, szebbé, tartalmasabbá tévő lelki, lélektani elemeket. Nem egysíkú, besavanyodott, az akkori, nagyon is sok kérdőjellel teli életre tehetetlen embereket akart gyúrni, faragni belőlünk. Ezt fejezte ki jelszóként is állandóan hangoztatott mondása „szent vagányokat akarok".

Ide kínálkozik az egyik (őstechnikus) diákhallgató, Takács Lala emlékezetes megjegyzése, megnyilatkozása: „Atya nevelje csak a szenteket, én majd nevelem a vagányokat".

Nem tudom elhallgatni egy mai észrevételemet sem. A kommunista ideológiai emlőin felnőtt baloldali elit még most is nyíltan agitál „a hittan" vagy akárcsak „az erkölcstan" tanítása ellen.


Lelkigyakorlatok helyettesítése


Nem lehet tudni miért, de Kis atya soha nem szervezett önálló lelkigyakorlatot az egyházközségi diákotthonokban, illetve azok diákjai számára. Viszont gondosan beszervezett bennünket az egyetemisták nagy, közös, megmozdulásait jelentő, lelkigyakorlatokra, előadásokra.

Ma is szinte hátborzongva gondolunk ezekre. Akár az egyetemi templomban Eglis atya, Bangha Béla, akár a Mária utcában Sík Sándor, vagy a műegyetemen Szabó József jezsuita atya által tartottakra. Az meg szinte megmagyarázhatatlan, hogy ezeket, a valláserkölcsöt keményen támadó, s kiirtani akaró kommunista rendszerben, megengedték. Biztosan sok megfigyelő és besúgó beépítésével, de megengedték. Talán nem tudták, nem is hitték, nem is sejtették, hogy ezzel mennyire késleltették a vallás, a keresztény erkölcs - világnézet és hazafiság - gyengítését, kiirtását.


Vidám, dalos, táncos esték, hangulatos kirándulások


Nem volt nehéz egy-egy beszélgetős délutánt, estét összehozni. Szinte önmaguktól létrejöttek. Ezeken, az ország különböző vidékeiről és középiskoláiból összekerült fiúk és leányok, érdekes beszámolókat tartottak középiskolás kori élményekről, szűkebb hazájuk szokásairól. Gyakran torkolltak ezek az esték dalolásba, éneklésbe. Mai kifejezéssel amolyan hagyományőrző eseményeknek is nevezhetnénk ezeket. Érdekes, soha nem fajultak iszákos tivornyákba, nemcsak szegénységünk, hanem mértéktartó magatartásunk miatt sem. A leánykollégiummal tartott közös esték mindig szervezéssel, és az atya által nem hangsúlyozott, de nagyon is meggondolt ellenőrzéssel történtek. A közös rendezvények csúcsát egy-egy plébánia szervezésében tartott bálon való részvétel jelentette. Ilyenkor a legnagyobb gondot az ilyen alkalmakra teljesen közössé vált (de még így is szerény) ruhatárból való megfelelő, vagy legalább elfogadható felöltözés, „kiöltözés" jelentette.

A kirándulásokat soha nem kellett tervezni, elég volt csak felvetni a gondolatot. Igaz, csak a Budai hegyekbe, a Pilisbe, a Dunakanyarba és néha a Börzsönybe jutottunk el, de ezekre mindig szívesen elmentünk, néha csak kisebb csoportban, a diákotthonban kialakult szűkebb baráti körrel. Említést érdemel, hogy a kirándulások jó hangulatát mindig a volt cserkészek teremtették meg.


Megélhetés


Nemcsak kenyérrel él az ember, de azzal is, különösen egy 20 évesnek van szüksége elég nagy darabra. A mi helyzetünket viszont nehezítették a körülmények. A háború után még 1947-ben is szinte mindannyian szegények voltunk. Az egyetemen nem nézték jó szemmel, hogy egyházközségi diákotthonban merünk élni. Megkülönböztettük magunkat?! Viselnünk is kellett a következményeket. Nem kaptunk ösztöndíjat, tandíjkedvezményt, nem vettek fel a menzára. Nem volt könnyű, nehéz volt. De csodával határos módon, valamilyen szinte nem is várt segítség mindig megadta a lehetőséget, hogy néha kemény, néha meg egészen könnyű munkával megteremtsük a mindennapit. Nehezen férne bele ebbe a megemlékezés- be az a sokféle lehetőség, munka, amivel el tudtuk tartani magunkat. Időrendűségüktől jelentőségüktől eltekintve leírok néhányat. Volt köztük olyan is, ami (szinte) a vagányság határán is túlment. Döntse el mindenki a saját mércéje, értékítélete szerint.


Sittszállítás


Pénzünk még a legszükségesebbre sem volt. Zsebpénzre meg nem is gondolhattunk, amíg egy-egy ötlettel nem segítettünk magunkon Öten gépészkari gólyák egy Margit körúti kölcsönzőből (nehezen összeadott) kis pénzünkből béreltünk egy négykerekű kiskocsit. Elindultunk vele a Naphegyre. Úgy gondoltuk lefelé inkább csak fékezni kell, húzni, tolni alig. Azután a Naphegyen becsengettünk, bezörgettünk minden házba, ahol a kertben, vagy a ház előtt már összerakott épülettörmeléket láttunk. Bejött. Hetekig hordtuk ezeket az anyagokat a Vérmezőre. Elég sokat kerestünk. Beosztással jól éltünk. A legemlékezetesebb lomeltakarítási vállalkozásunk a következő volt: Egy teljesen szétbombázott háznál rengeteg tüzelésre alkalmas faanyagot találtunk. De már esteledett. Ezért csak a Krisztina templom mellett posztoló rendőrig vittük az anyagot, s megkértük, tartsa szemmel, vigyázzon rá. Onnan azután késő este, amikor a kocsit már leadtuk, felhordtuk a közeli Mészáros utcai diákotthonba.


UNRA szállítmányok


Nagy szerencsénk volt, hogy Pallos Lacinak sikerült hozzánk terelni a szállítmányok kirakodásának legalább egy részét.

E téren jutottunk a legnagyobb segítséghez. Az Acio Catholica, nyilván nem véletlenül, minket bízott meg, hogy a Kelenföldi pályaudvarra érkező, legtöbbször élelmiszerekből álló árut, a kijelölt raktárakba szállítsuk. Az egészet egy keménykötésű bélistázott honvédőrnagy szervezte és ellenőrizte - aki később a londoni olimpián a tőrvívásban a 3. lett - igen keményen, katonásan.

De mi is szerveztünk. Egy brigád adogatta a kartondobozokat a teherautókra. A másik kísérte a kocsin, és leadogatta a raktárnál. A harmadik behordta a tárolás helyére (pl.: a Margit Gimnázium pincéjébe). Az őrnagy úr bosszankodva állapította meg, hogy több kartondoboz sérült, hiányos. Elhatározta, végére jár a dolognak. Kísérte a teherautót a vagontól a fogadóépület kapujáig. Nem tudott megállapítani semmit. Végül tiszti szavát adta, nem lesz bántódásunk, csak áruljuk el, hogy csináljuk a dézsmát. Hát így: A vagonon lévő brigád feltépte néhány kartondoboz zárólapját és megfelelő megjegyzéssel „jobb belső", „bal hátsó" adta a kocsikísérő, brigádnak. Ez a kocsiról a feltépett részt hüvelykujjával tartva adta a behordó brigádnak. Ennek tagja a pincefolyosó egyik kanyarjában hagyta kiesni az egy, jobb esetben két konzervet és nekünk volt egy negyedik brigádunk, emberünk, aki a pince ablakon kidobta az ötödik embernek, aki zsákba gyűjtve vitte a dézsmát a diákotthonba.

Az őrnagy úr szinte szégyellte, hogy úgy túljártunk az eszén. Kérte, mondjuk el, hogy csináljuk. Tiszti becsületszavát adta: ha mindent elmondunk, nem lesz bántódásunk. Elmondtuk a módszerünket. Tartotta a szavát, nem lett bántódásunk, de ettől kezdve nem volt önkényes dézsma. Az őrnagy úr legalább annyi konzervet adott, s azt a diákotthon diákjainak adott segélyként számolta el. Egyik UNRA szállítmánytól a másikig volt mit ennünk, még a leányotthon lakóinak is.


Palacsintaorgia


Egy-egy UNRA-szállítmány kirakodása után dúskáltunk az élelemben. Néha nagyon is. Még pazarlás is előfordult, a takarékoskodásról megfeledkeztünk.

Fecske Misi barátom mondta el, hogy egyszer a Kék Duna Diákotthon lakói rengeteg, bőségesen töltött palacsintát sütöttek.

Egyik társuk, Bókon Imre nem volt otthon. Színházba ment azon az estén. Nagyon későn és nagyon éhesen jött haza. Kedves lakótársai meg igyekeztek letörni jó kedvét, és még jobban eszébe juttatták az éhségét.

- Imre, sajnálhatod, hogy nem voltál itthon. Sok és nagyon finom palacsintát készítettünk, mind megettük, neked egyetlen darabot sem hagytunk.

- Hát, akkor piszok disznók vagytok. Nincs bennetek egy csepp baráti érzés.

Így, morgolódva húzta korgó hasára a takarót. Társai végül megszánták.

- Te, Imre, mégsem vagyunk mi olyan disznók, és cseppnyi baráti érzéssel hagytunk neked is. egy kevés palacsintát.

- Hol van?

- Melletted, az utazó vesszőalkalmatosságban.

De nem kevés palacsinta volt abban, nagyon is sok. Viszont Imrében valami éktelen éhség gerjedt, és megette az egészet.

- Nem sajnáljuk, de rossz nézni, ahogy zabálsz. A végén még rosszul leszel.

- Ha igen, az az én bajom lesz.

És lett is. Egy óra múlva rémülten ugrott fel az ágyból, éppen csak elérte az utolsó WC-t. Hiába ürült ki teljesen, még másnap is szörnyen fájt a hasa.

Hát, igen, a pokolhoz vezető út is gyakran jó szándékkal van kikövezve, és ebben a palacsinta-félretevésben meg nem is csak jó szándék volt.

Mással is előfordult már, hogy éhesen, mohón, esetleg többet evett a kelleténél, de nem biztos, hogy annyira megviselte, mint Imrét.

De életünk e kis kitérője után legyen szó egy másik esetről.


Zrínyi vacsora


Ezt is Fecske Misi mesélte el a Kék Dunásokról.

Sóhajtva szólalt meg a jó kötésű, otthon bizonyára bőségesebb, tartalmasabb koszton cseperedett Vámos Imre.

- Gyerekek, a Margit szigeti Nagyszállóban kenyérjegy nélkül (mert akkor még az is volt), és nagyon olcsón lehet kapni és elfogyasztani főzőkolbászt mustárral és korlátlan mennyiségű kenyérrel. Aki úgy gondolja, csatlakozzon hozzám, menjünk, és próbáljuk meg.

- Nagyszerű, ha néhányan elmegyünk, az itt maradók is jól járnak, több jut nekik ezekből a maradékokból.

Öten vállalkoztunk az útra. Az étteremben húztunk egy ötödik széket a négyszemélyes asztalhoz. Úri módon étkeztünk, de ehhez a módhoz nem illően, nagyon sok kenyérrel. Jó volt a kenyér (csak mustárral is). Megvacsoráztunk.

- Gyerekek, kinél mennyi pénz van.

- Ez bizony nem sok, sőt nagyon kevés, semmire sem elég.

- Te csak ne beszélj. Te hívtál. Azt hittük, meghívtál.

Közeledett az egyik pincér.

- Gyerekek, végünk van.

- Dehogy van. Zrínyi Miklós sokkal nehezebb helyzetből rohant ki.

Mintha ez vezényszó lett volna. Zrínyi katonái sem lehettek bátrabbak, és nem rohanhattak gyorsabban. Az éttermen kívül öten hat felé szaladtunk.

A pincér feladta. Öt felé nem tudott futni.

Nekünk sikerült a kirohanásunk.


Az Úr katonái


Volt nekünk nagyon szép, nagy jelentőségű, abban az időben már-már nagy bátorságot igénylő vállalkozásunk is.

A Kék Duna Fiúotthonból és a két leányotthonból összeválogatott színjátszó csoport betanulta az akkor ismert és sok szinten elismert drámát, „Az úr katonái"-t.

A kitűnő színjátszó csoport, nagyszerű előadásaival hamar kinőtte az egyházközségi diákotthonok körét, és az egyetemek múzsákat csalogató deszkáit. A színjátszó csoport megkezdte vidéki turnéját.

A helyi egyházi szervezetek néha nem csak merészséget, de egy kis ravaszságot is megkövetelő ügyeskedéseivel, támogatásaival több vidéki város színpadán mutatkoztunk be sikeresen.

A Miskolci Városi Színházban is „minden jegy elkelt". Már gyülekezett a kíváncsi nézőközönség, amikor megjelentek a rendőrök. Kiürítették a színházat. Nem is a legudvariasabban zavarták el a vendégeket. Azok megúszták annyival. De a rendezőket és a szereplők egy részét a városi rendőrkapitányságra invitálták.

- Thália deszkái helyett én is egy kihallgató rendőrtiszt elé kerültem. - mesélte Misi barátunk.

- Tudja, hogy magukat súlyosan elítélhetnénk izgatásért?

- Miféle izgatásért?

- Azért, amit ezzel a tudatosan kiválasztott, ellenséges, klerikális szellemmel fűtött színdarabbal csinálnak Örüljenek, hogy most még ennyivel megússzák.

- Nem akarunk mi izgatni. Persze, a sikernek örülünk. Engem is boldogság tölt el, amikor a nézők nem szűnő tapssal jutalmazzák a nem kis munkával betanult játékomat.

- Inkább a tanulással foglalkozna!

- Foglalkozom én azzal is.

- Mondom, örüljenek, hogy ennyivel megússzák. Na, menjen az Istenük hírével.

- Ez volt színészi alakításom utolsó, talán nem is kis elismerése.


Gyűjtés a Bazilika kupolájának javítására


„Ég a Bazilika". Döbbenet rázta meg az egész várost. A mai napig nem tisztázódott, hogy gyújtogatás volt, vagy véletlen tűzeset. A kupola viszont súlyosan megsérült, feltétlenül javítani kellett. Az állami támogatás pedig késett. Mi viszont nem. Már a harmadik napon jelentkeztünk a plébánosnál és felajánlottuk, hogy gyűjtünk a javításra. Megszerveztük. Térkép alapján felosztottuk magunk között a várost, és elindultunk. A befolyt összegből bizonyos százalékot kaptunk. A rosszabb körzetekben gyűjtők kaptak a jobb körzetekben gyűjtők járulékából. Az általunk gyűjtött összeg nyilván csak része volt a szükségesnek, de elég volt a javítás beindítására. Mindenki jól járt, a kupola pedig megmenekült a teljes pusztulástól.

Büszkék voltunk, hogy ehhez azért mi is hozzájárultunk.


Nem szűntek meg megélhetési gondjaink


Az első év gondját a megélhetésük biztosítása meg egyházközségi diákotthoni voltunk miatti zaklatások kivédése jelentette. Az előbbihez őszintén hozzáfűzöm, hogy mi, a falusi fiúk otthonról kaptuk az alapélelmiszereket. Egy kis pénzt meg szereztünk az előbbiekben (részben) felsorolt alkalmi munkákból.

Az igazán komoly gondot a melegétkezés megoldása jelentette. Annál is inkább, mert mi, egyházközségiek nem kaptunk menzát a Műegyetemen. De már néhány hónap után megtaláltuk a megoldást. A legmerészebbet itt is leírom.

Elképzelhetetlen dologra szántuk rá magunkat Bandival.

Átmentünk a bölcsészek menzájára. Az ebéd megkezdése előtt kiálltunk a bejárati ajtó két oldalára, ellenőriztük a jegyeket. Ettől kezdve mindenki ismert ott minket, nem jelentett gondot a menza. Annyira magabiztosak lettünk, hogy a többiek nevére is mi szereztünk menzajegyeket.

Maradt a déli utazgatás, meg a bizonytalanság, hogy mikor veszik észre ügyeskedésünket.

Fárasztó volt Budáról átjárni Pestre, meg néha nem is fért bele a déli szünetbe az oda-vissza utazás. Ki kellene találni valamit. De mit?

- Próbáljuk meg a Kisfaludyt. Ott állítólag nem nézik, hogy melyik egyetem hallgatója vagy. Elég bemutatni a leckekönyvet.

- Meg azt is mondják, hogy szinte biztosan bejut, aki valamilyen közmunkát vállal. Azt meg sem említjük, hogy az Egyházközségi lakói vagyunk.

- Lassan megtanuljuk, hogy hol, mit szabad és mit nem szabad elmondani.

- Na, látod! És ez még nem is hazugság.

De a közmunka vállalással nagyon vigyáznunk kellett. Nehogy ütközzön valamelyik délutáni rajztermi vagy laboratóriumi foglalkozással.

Mégis nagyon örültünk, hogy végül sikerült bejutnunk a Kisfaludyba. Befogadtak.


A csodatévő uborka


Megkezdtük a második évet. A legnagyobb gondot továbbra is a meleg étel biztosítása jelentette. A műegyetemi menzára továbbra sem jutottunk be. De - mint említettem - némi közmunkavállalással sikerült bejutnunk a Kisfaludyba, s igyekeztünk ottmaradni.

A Kisfaludy közben, a Corvin mozi mögött volt a más menzákról kiszorult egyetemi hallgatók mentsvár-menzája. Nem szívesen jártunk oda, diákotthonunktól, de még a Műegyetemtől is elég távol esett. Ám, történt valami, amitől kezdve nemcsak a Duna-hídon, de az egész városon át gyalogoltam volna, hogy eljussak a Corvin mögötti sötét, rossz levegőjű, barátságtalan pincehelyiségbe.

Egyszer, egy ragyogó tünemény, szinte már jelenség tette hirtelen világosabbá, barátságosabbá, egyenesen csábítóan vonzóvá a Kisfaludy-menzát. Megláttam egy copfos kislányt. Attól kezdve mindig korán mentünk, és kivártuk az érkezését. Mindig egyedül jött. szolidan, csendesen elfogyasztotta az ebédjét. A kenyere egy részét meg elvitte.

Igyekeztünk ahhoz az asztalhoz ülni, amelyikhez ő leült. Akkor is vele szemben ültünk, amikor egy uborkát próbált átvágni a kanalával. (A kanál volt az univerzális evőeszközünk.)

- Az ki fog ugrani. Mondtuk kicsit mosolyogva és szinte egyszerre Bandival.

Ki is ugrott, a Bandi tányérja mellett ért földet, illetve asztalt. Bandi udvariasan, komoly arccal visszaadta. (Pedig neki is nevethetnékje volt.)

- Ilyenkor bizony jó lenne a kanálon kívül egy kés is.

- Vagy ez bicska - toldottam meg a kérdést.

- Köszönöm szépen.

- Fogja meg kézzel. Az biztosabb.

Úgyis tett. De nem szólt többet.

Nem sikerült bemutatkozni.

- Mit csináljunk?

- Titokban kísérjük el. (Úgy, ahogy néha már minket is kísérgettek gyanús alakok.)

Lehet, hogy az „uborkás kislány" észrevette a kíséretet, de minket ilyen gondolat nem zavart.

- Szent egek! A Mészáros utca 2-be, a II. emeletre ment. Oda, ahonnan mi kiköltöztünk a Margit körút 99-be.

- Hát ő is Egyházközségi Diákotthonban lakik!

- És így megvan a lehetőség a bemutatkozásra.

Megtaláltam a megoldást. Egyik kollégista társam, Fülöp Géza (Gesha) megkereste az ott lakó falubelijét, Tarcsay Máriát (Tacsa Macsát). Engem bemutatott neki azzal, hogy ő meg mutasson be minket a copfos kislánynak. Megtörtént. Bár akkor éppen koszorúba voltak rakva a copfjai. Úgy még szebb volt.

Természetesen attól kezdve különböző okokat kerestem és találtam arra, hogy a Mészáros utca 2-be látogassak. Évtizedek múlva is jót derültünk, ismerőseinknek mesélve, hogy ugyanabban az ágyban feküdt, amelyikben egy évvel korábban még én.

- Akkor még - legalább is nekünk - ilyen volt a világ, hogy ezzel kelthettünk derültséget.

Amikor átköltözött az Ajtósi Dürer sorra a Slachta Margit által létrehozott Szociális Képző otthonába, akkor már ő maga volt az oka látogatásaimnak.


Igazán szép, kedves és ígéretes korszak következett. A bimbózó szerelem időszaka. Tavaszi szellő sokszor simogatta arcunkat hosszabb, rövidebb séták közben - Ligetben (közel volt), Margitszigeten, Gellért-hegyen, a Svábhegy és János-hegy árnyas sétányain. A nyári nap sugarainak tündértáncát sokszor láttuk a Duna fodrozódó vagy hullámzó vizén. Őszi erdők tarkaságát hosszú kirándulásokon csodáltuk a budai hegyekben, Pilisben, Börzsönyben.

Néha-néha még a Mátrába és a Bükkbe is eljutottunk a Vasas Sportklub kiránduló csoportjaival.

A hideg téli napok hosszú estéin a szórakozást tudatosan vagy anélkül egy kis kultúrával is összekötöttük. Kihasználtuk a diákoknak járó kedvezményt a Nemzeti Színház kakasülőjén, az Operaház legfelső és leghátsó soraiban, a Zeneakadémia oldalsó sorainak székein. Emlékszem, milyen lelkesen magyarázta Katica, hogy egy-egy színházi látogatásunk előtt több kollégista lány ruhatárából válogatták össze a teljes öltözék darabjait. (Ugye, ma hihetetlen, hogy mindezt nem elégedetlenül vagy szégyenkezve mondta el?) Mégis előfordult, hogy hideg téli estén a szandálja alatt ropogott a fagyos hó, mert csak az a szandál volt jó a lábára, meg annak színéhez ment a kölcsönkért táska.


Pincérkedés


Valamilyen fülest kaphatott a Kisfaludy diákvezetője, Szobonya (a keresztnevére nem emlékszem), mert szólt a menza civil vezetőjének, hogy tiltsanak ki bennünket a menzáról.

Később magától a copfos kislánytól tudtam meg, hogy Szobonya fiatalúr is próbált „udvarolni" neki. Biztosan útjában voltam.

De hát ilyen az élet. A baj nem jár egyedül.

De néha valami csoda elhárítja a bajt.

Akinek szerencséje van, annak szerencséje van.

Bosszankodva mentünk Bandival (Csizmi és Golyó más csoportban voltak) egy délután a zárthelyire, hogy ilyen szép időben is be kell jönni. Ráadásul kémiából kell zárthelyit írni.

- Idefigyelj, Bandi!

- Mit figyeljek? Gyere már, mert még elkésünk.

- Ne hülyéskedj! Azon a pár percen nem múlik. Na, nézd már meg végre ezt a hirdetést a Próféta Étterem bejárati ajtaján.

- Nem semmi. Mi lenne, ha jelentkeznénk? De mi négyen vagyunk, ők meg csak két diákot keresnek kisegítő munkához.

Lesz, ami lesz.

- Jó napot kívánunk! A tulajdonost vagy az üzletvezetőt keressük.

- Szerencséjük van, mindkettő én vagyok egy személyben.

- A hirdetésre jöttünk, de nekünk most perceken belül kezdődik a zárthelyi dolgozatunk itt szemben a chémia épületben.

- Mikor lesz annak vége?

- Egy órán belül.

- Megint szerencséjük van. Azt még meg tudom várni. Pontosabban magukat, mert megmondom őszintén, tetszik, ahogy rám rontottak.

Fogalmunk sem volt, hogy sikerült a zárthelyi, mert egész idő alatt csak azon járt az eszünk, felvesznek-e bennünket a Próféta Étterembe.

- Nagyon örülünk, minden rendben is lenne, de mi nem ketten, hanem négyen vagyunk elválaszthatatlan jó barátok.

- De vállaljuk úgy is a munkát, hogy csak ebédet kérünk négyen, vacsorát nem. Végül is Ön jár jól, mert négyen dolgozunk azért, pontosabban annyiért, amit kettőnknek tetszett volna adni.

- Na, nem bánom. Szombaton délben jelentkezzenek az irodán a főpincérnél.

Így lettünk kisegítő munkások a Gellért téri Próféta Étteremben. Eleinte csak „fizikai munkát" végeztünk a szállításnál, raktárban, konyán, meg az étteremben hamutartók, poharak, tányérok összeszedésénél. Később, szükség szerint már a felszolgálásnál segítettünk egy-egy kölcsönbe kapott fehér pikolóköpenyben.

De akár mit is csináltunk, mindig kaptunk valamennyit a főpincértől a hétfőn reggeli borravaló elosztásánál. Ugye, szinte hihetetlen. De hát mit tehettünk, ha ilyen volt az a főpincér?

Mindennek teteje meg a Próféta Étterem államosításakor, bezárásakor következett. A jogi (pontosabban jogtanácsosi) és gazdasági megoldást nem ismertük, de az államosításkor tönkretett tulajdonos szentté avatási perére elmentünk volna tanúnak.

Az étterem a műegyetemi menza kezelésébe került. A tulajdonos kérte:

- Ha az utolsó szó jogán még kérhetek valamit, azt kérem, ezt a négy fiút alkalmazzák az egyetemi menzán. Így lettünk pincérek a műegyetemi menzán.


Repeta


Nagyon igaz mondás, hogy a baj nem jár egyedül. Kiegészíthetem azzal, hogy a szerencse sem.

Szerencsénk volt a Próféta Étterem tulajdonosával, aki éttermének - gondolom vagyona jelentős részének - elvesztésekor azt kérte gazdasága, vagyona hóhéraitól, hogy a négy kisegítő pincér diákfiút foglalkoztassák majd az étteremben működő menzán. A velejáró másik szerencsénk meg egy jó lelkű, segítőkész személy volt: Ilonka néni, a menza vezetője.

Nemcsak átvett bennünket, hanem kiemelkedő figyelmességgel segített minket.


Remek dolog volt a menzapincérség. Mindhárom napi étkezésnél a legjobb falatokból válogatva annyi ehettünk, amennyit bírtunk. Amikor hétvégén szabadnaposak voltunk, akkora hideg ételcsomagot kaptunk, kaptam én is, hogy a dunai csónakkirándulásokon nem volt gond a finom katonák (apró szendvicsek) elkészítésének. Ki tudtuk elégíteni a hosszú felfelé evezés alatt és miatt megnőtt étvágyunkat.


A szerencsések köre meg egyre csak bővült. Menza nélküli (többnyire osztályidegen) jogász, bölcsész, közgazdász hallgató barátaim, volt középiskolai iskolatársaim, nyolcan, tízen is jóllaktak a maradék, a repeta kiosztásakor.

A végén már arra bátorodtunk, hogy meg sem várták a repetát. Leültek a hosszú étkezőasztal mellé és egy menzanapijegy nagyságú papírdarabka ellenében őket is kiszolgáltuk, kiszolgáltam.

A dunai csónakkirándulások alkalmával meg csinos kis Katica már azt kérte, ne etessem olyan nagyon, mert még olyan csúnyán meghízik, mint én.

Valóban meghíztam. Ő meg valóban nagyon csinos volt. Kár lett volna meghíznia.


Evezés, dunai csónakkirándulások


Ha már szóltam a csónakkirándulásokról, írok róluk kicsit részletesebben.

Tanultam az egyetemen, dolgoztam a menzán (később ezt már abba kellett hagynom, de akkor már dolgoztam, kerestem), hivatalos állományban voltam egy tervező vállalatnál és udvaroltam, sőt már vőlegény voltam.

Munkahelyi közvetlen főnököm beíratott a Vasas Sport Klubba. Abban még a vízijártassági vizsgát is letetette velem.

Víz volt, csónak volt, vízijártassági volt, hideg élelem volt. De egy nagy baj is volt. Kis menyasszonyom nem tudott evezni.

Megtanítottam, kilbóton.

- Előregurul, közben lapátokat emeli, fordítja, s a vízen laposan csúsztatja.

- Fordít, merít, hátra gurul, közben húz.

- Gurul, fordít, csúsztat, merít, húz!

- Gurul, fordít, csúsztat, merít, húz!

- Jól csinálom?

- Nagyon jól.

Talán egy órát is gyakoroltunk már. Bandi kényelmesen ült a csónak farában a kormányülésen. Eleinte csak, csak kuncogott, de később már sajnálat ült mosoly helyett az arcára, amikor Katica így panaszkodott:

- Én már nem csinálnám tovább.

- Dehogy nem! Már egészen jól megy. Nem szabad abbahagyni.

- De én abbahagyom, nem bírom tovább. És már csupa vér mindkét tenyerem.

- Misi! Ne erőszakoskodj. Katica! Cseréljünk.

Kitámasztottam az evezőkkel a csónakot. Óvatosan helyet cseréltek.

- Disznó vagy barátom! Volt szíved ennyit erőszakoskodni?


Éveken át nagyon sok csónakkirándulást csináltunk a Dunán. Mindig Bandi volt a harmadik, az „elefánt". Sőt, házas korunkban is ő volt a kísérőnk.

Mértékkel ugyan, de nagyon szerettük a vadevezős kirándulásokat. De élveztük a fürdőzéseket, a parti étkezéseket, szalonnasütéseket, meg a szigeti korcsmában elfogyasztott hűsítő fröccsöket, borokat, főleg szalonnasütések után.

De még mi is féltünk, ha nem tudtunk jól ráállni egy nagyobb hajó hullámaira, vagy ritkán a Dunai Flotta vonulásakor keletkező össze-vissza hullámokra.

Legfárasztóbb utunk volt, mikor a Szentendre előtti sodráson alig tudtuk felverekedni magunkat. S ott meg cserélni se volt kivel, de nem is merészkedtek volna olyan veszélyes vállalkozásra.

Legromantikusabb volt, amikor kilométereket csurogtunk lefelé: „Zsong a folyó"-t énekelve, Paul Robsont utánozva.

Különös hangulatú volt, amikor majdnem Váctól eveztünk le Bandival. Zuhogó esőben. Katica meg a végén már teljesen átázott pokróc alatt ült a kormányülésen. Féltünk, hogy nem lesz jó vége. Mi izzadtunk és fáztunk egyszerre. Katica csak fázott.


Bandi nagyon jó barátom és hűséges kísérőnk volt. Őszinte barátságát egy nem könnyen megtett vallomása bizonyíthatja legjobban. Kora tavasz estén bandukoltunk a budai rakparton.

- Nagyon irigyellek barátom. S kár, hogy a barátom vagy. Nekem első perctől tetszett Katica. Irigyellek, hogy neked sikerült őt meghódítanod. De a barátom boldogságát még a gondolataimmal sem csorbíthatom.

- Én meg csak azzal köszönhetem meg az őszinteségedet, hogy a barátságunkat megtartom. Bízom benned.

- Bízhatsz is. Én megelégszem annyival, hogy rám is vetődik egy kevés fény a ti boldogságotok ragyogásából.

Emlékszem, utána a délutáni zárthelyinkben kiírt feladat megoldásának két megoldási lehetőségéről beszéltünk. Annak két megoldása volt. De volt valami, aminek csak egy.


Szakítás


Félévi vizsgaidőszak napjait éltük. Szomorú egykedvűséggel jártam-keltem, kószáltam az egyetem komor, hangulattalan folyosóin. Meg az is lehet, hogy néha el is tévedte. (De a zárthelyikről, vizsgákról nem maradtam el.)

- Mi van veled? Elhúztak valamiből? Sose búsulj! Ott az „urasági vizsga" az u.v. lehetősége. A fene se kérdezi soha az indexedben az apró betűvel beírt u.v. jelet (u.v. = utóvizsga).

- Dehogy húztak.

- Hát, akkor otthon, a családban történt valami? Manapság sok mindenkivel történik nem várt dolog. Szívós lény az ember, sok mindent el képes viselni. (Egyébként 1950-ben sokaknak kellett nem várt dolgokat elviselni.)

- Nem történt semmi. Illetve sok, nagyon is rossz. De azokat már korábban átéltük.

- Hát, akkor mi bajod?

- Nektek, de csak nektek elmondom.

Elmondtam nekik, hogy szakítottunk.

Egy zorddá vált téli estén búcsúzáskor valami nagyon elszomorító dolog történt.

- Az a kérésem, hogy ha egy kicsit is szeret vagy legalább tisztel, ne találkozzunk többet.

- Nem értem? Miért? Hát mi rosszat csináltam?

- Ne is akarja megérteni! Talán még én sem értem? És nyugodjon meg. nem csinált semmi rosszat.

Elfogadható magyarázatot később sem, soha nem találtunk a történtekre. Talán az édesanyja jó szándékú figyelmeztetését fogadhattuk volna el: „Nem szerencsés dolog egyetlen emberhez ennyire lekötni magad". De ezt a magyarázatot soha nem fogadtuk el. Akkor valahogy az ő számára mégis az volt az erősebb.

Szakítottunk.

- Hát ez valóban egészen más. Ezt, ilyet valóban nehéz elviselni. - Válaszolta egyszerre vigasztaló szándékkal és megértéssel Bandi is, Csizmi is.

Az élet meg ment tovább. Igaz, hogy nem zavartanul. Ebben a félévi vizsgaidőszakban jelent meg a Műegyetemi Újság nagybetűkkel szedett egyik fő címmel:


„LELEPLEZTÉK SZABÓ MIHÁLYT, A KULÁK- ÉS KLERIKÁLIS REAKCIÓ

LEGSÖTÉTEBB ÜGYNÖKÉT"


Valóban, valami nagy sötétség boríthatta el az agyamat. De nem az ügynökösködésben, hanem akkor, amikor nem megfelelő helyen leírtam azt, aminek következményeként megjelent az az újságcikk. De ennek leírásával nem zavarom most a „szakítás" időszakának vázolását, bár nagyon is befolyásolták az azt időt, az újságcikk megjelenése után velem történtek. De azokról majd később.


Tudomásul vettem tehát, hogy ne találkozzunk többet. A sok szempontból nehéz idők meg segítettek is annak elviselésében. Meg még valami, ami részemről biztosan nem, de mások részéről nagy valószínűséggel szándékosan történt.


Megszüntették az Egyházközségi Népi Diákotthonokat


Köztudott, és jól él emlékezetünkben, hogy 1948-ban országosan fokozódott az ideológiai harc, egyre jobban erősödött az új ideológia harcosait támogató politikai önkény.

Ennek a harcnak, politikai önkénynek erősödő hullámai elérték diákotthonain



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 5
Tegnapi: 3
Heti: 10
Havi: 177
Össz.: 14 636

Látogatottság növelés
Oldal: ÉLETEM, II. kötet
IRODALMAM: "Minden ember élete egy regény,...." - © 2008 - 2024 - irodalmam.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »