VERSEK,

MÁSODIK, ÁTDOLGOZOTT

                KIADÁS 

2012                                     SZABÓ MIHÁLY 

 

AJÁNLÁS:

A verseskötetet, felejthetetlen, drága Feleségem emlékére, ajánlomMOTTO:        

  "A vers, a nyelv kinyílt virága"                         

                          Szabó Mihály                          

                                 

ELŐSZÓ:

 

Nem voltam már fiatal, amikor eszembe jutott, hogy rendezzem és leírjam emlékeimet és összeszedett gondolataimat.
Jól eső érzéssel, örömmel tettem.

Bárki találhat benne neki szólót.

Kérem, olvassák olyan szívesen.

     
                                  Szabó Mihály

LÍRA

Szerelem

Amikor a szív egy kis zugában

Mindent legyőző érzés születik,

És semmi más nincs már a világon

Csak mi ketten: én és az a másik.

 

Különös kérés

Gyöngyvirága életemnek,

Ne kérdezd, hogy mért' szeretlek,

Ne kérdezd, hisz én sem tudom,

Mért' szeretlek olyan nagyon?

Szerelmemért, ha érdemlek

Valamit, csak egyet kérek.

S azt megértheted angyalom:

Szeress Te is nagyon, nagyon!

Ébredő szerelem

Mi van velem? Mi ez a kábulat?

Átok vagy áldás ez a hangulat?

Egy nagy zsongás tölti be szívemet,

Valamilyen édes vágyat érzek.

Valóság ez, vagy csak egy szép álom?

Megdobban a szívem, ha meglátom.

És ha nézem, megremeg a lelkem,

A halk hangját lágy zenének érzem.

Valakit közel sodort az élet,

Akit én remegve arra kérek,

Vegye észre azt, hogy megszerettem,

Adjon egy kis helyet a szívében.

De hiszen én most csak álmodok,

Látok, hallok érzek: ébren vagyok.

Azt is tudom, hogy mi történt velem,

És azt hiszem, hogy ez a szerelem.

 

Vívódás                

Prológ

Mily különös teremtmény az ember,

Küzd magával akkor is, ha nem kell,

Én is vívódom most önmagammal,

Érzéseimmel, gondolataimmal.
           
Pedig ezt most nem kellene tennem.

Mi van velem? Mi ez a kábulat,

Átok, vagy áldás ez a hangulat?

Soha még nem érzett érzést érzek.

Talán az igazi nagy szerelmet?

            Amit eddig még nem ismerhettem?

De most érzem, hogy nincs már menekvés

Úrrá lett rajtam egy furcsa érzés,

Amitől szabadulni nem tudok,

Talán igaz, hogy nem is akarok.

            Most érzem, hogy ez igaz szerelem.

Egyetlen olthatatlan vágy tört rám

Másra gondolni sem tudok már,

Csak, hogy életünket összekössük,

És egymásért dobogjon szívünk.

            De egyformán, együtt és örökre.

Akit utamba sodort az élet,

Annak mindig örömet szerzek.

Boldogságomért a boldogsága

Legyen életemnek is jutalma.

            S a kettős boldogság töretlen legyen.

Miattad lett bennem vívódás.

Mi vagy Te nekem? Átok, vagy áldás?

Egy életre boldogítóm lehetsz,

Ám boldogtalanná is Te tehetsz.

            De csak boldogítóm légy, kérlek.

Epilógus

Ha úgy érzed, hogy túl sokat kérek,

Akkor meg se hallgasd kérésemet.

Szerelem? Barátság?

Vagy csak emlék?      

Valahányszor Rád gondolok,

Szívemben égő vágy ébred.

A lelkem fáj, a szívem sajog,

És az egész testem reszket.

Elkábít, gyötör és kínoz

Egy mindent legyőző érzés,

Ami oly édes, mégis fáj,

Ami elől nincs menekvés.

Vágyamból hatalmas tűz lett,

Aminek lángja oly nagy,

Hogy nemcsak szívemben éghet,

DE más szívet is meggyújthat.

Engedd, hogy a szíved elérje,

Benne égő tűz ébredjen,

S két égő, már szerelmes szív

Kettőnk szíve együtt égjen,

De ha sze4relmem nem kell,

Mert5 szívd nem tud szeretni

Magadtól akkor se űzz el,

Próbáljunk barátok lenni.

Hogy mit hoz a barátságunk

Bízzuk jövőnkre, sorsunkra.

A másiktól csak azt kérjük,

Mit a sors hoz, elfogadja!

Ha barátságom se kéred,

Akkor váljunk el örökre,

De az ellobbant csodának

Maradjon meg az emléke.

Benned, lehet, hogy szertefoszlik,

Mint egy gyorsan tűnő álom.

De énbennem el nem múlik, mert én a szívembe zárom.

Mindig várlak

Mindig várlak, pedig tudom, hogy hiába.

Hiába van az én ajtóm, s a szívem tárva.

Tudom, hiába várom azt a nagy csodát,

Hogy egyszer neked tárjam a szobám ajtaját.

Pedig nem követnék én el semmi rosszat,

Hogy azzal Téged kicsit is megbántsalak.

Csak szeretném lágyan megfogni kezed,

Szeretném áhítattal nézni a szemed.

Szeretném figyelni ajkad rezdülését,

Szeretném hallani szavaid zenéjét

És szeretnélek reszketve átölelni,

Szív4ed dobogását szeretném érezni.

Én megelégednék ennyi boldogsággal.

Hidd el, inkább harcba kelnék önmagammal,

Minthogy Tőled egyszer mohón többet kérjek,

Megbántsalak, s minden reményt elveszítsek.

Mert nemcsak a vágy, a remény is él bennem:

Megnyílik majd a szíved, és megszeretsz engem.

Megérzed majd végre, mennyire szeretlek,

S talán még azt is, hogy Te is megszerethetsz.

Hogy Te is megszeress, most még nem kérhetem,

Csak azt, hogy sajnáld meg Érted sajgó szívem,

S hogy ne kínozz tovább, szeress csak egy percre,

Tégy azzal boldoggá, talán mindörökre.

Hiába várlak

Éjszakánként még várom jöttödet,

Hogy egy kicsit veled együtt legyek.

Figyelek minden zajra és neszre,

Aggódva várom, lesem, hogy jössz-e?

Várom, hogy halljam még lépteidet,

Hogy lássam csillogó szemedet.

Lássam még víg mosolyát arcodnak.

Halljam még lágy zsongását szavadnak.

Érezzem még karod lágy bilincsét,

S a szívednek heves lüktetését.

Hogy ketten, csendben, mindent feledve,

Édes álomra simuljunk össze.

                                      ***

Soha nem jössz már, hiába várlak,

Nekem már csak a bús magány marad.

Keserű, nagy terhe életemnek,

Amit csak az emléked könnyíthet,

Éjszakánként, mikor már nem várlak,

Szárnyat adok gondolataimnak:

Repüljenek bárhová szabadon!

Velük szállva, ébren azt álmodom:

Újra itt vagy, újra átölellek,

Szívem lángra lobbantja szívedet,

S ez a két bolondos szerelmes szív,

Kettőnk szíve együtt lángol,

                                   s ég el.

 

Szakítás

Enyém volt egy csodálatos álom,

Melynél szebb nem lehet a világon.

Ezt az álmot én ébren álmodtam,

A sorstól nagy ajándékul kaptam.

Ajándékul, hogy megismerhessem,

Milyen egy lángoló nagy szerelem.

            Milyen a vágy? Milyen a boldogság?

Ezt az érzést Neked köszönhettem,

Érted lobbant lángra az én szívem.

Irántad éreztem a szerelmet.

S Tőled vártam azt, hogy észre vedd.

Reménykedve azt is Tőled kértem,

Adj egy kicsi helyet a szívedben.

            Boldog voltam, nem kínzott még kétség.

De be4zártad nyíló szíved,

Pedig tudtad, hogy nagyon szeretlek.

Kicsit Te is szerettél, sajnáltál,

Már a reményre is okot adtál.

De talán még magadat is becsaptad,

Mikor a szívedet becsuktad.

            Csak azért, hogy hallgass egy tanácsra.

„Ne próbálj meg egy szívnél kikötni,

Hogy több szívből tudjál választani"

Ezért megszüntetted most ezt az álmot,

De emlékét el nem rabolhatod.

Megtiltatod, hogy valóra váljon,

De azt nem, hogy szép emlék maradjon.
            
             Azt sem, hogy reményem tovább éljen.

Búcsú                                   

Megszűnt egy csodálatos, szép álom,

Melynél szebb nem lehet a világon.

Ezt az álmot boldogan álmodtam,

A sorstól nagy ajándékul kaptam.

Ajándékul, hogy megérezhessem,

Milyen egy lángoló nagy szerelem?

          Milyen a vágy, milyen a reménység?

Ezt az érzést Neked köszönhetem,

Érted lángolt fel a bolond szívem.

Boldogság, ha ez csak egy kicsit fáj,

És ha ez a reménnyel együtt jár.

S reménykedve már azt is kérhetem,

Adj egy kis helyet a szívedben.

          Hagyd éreznem, hogy nem gyötör kétség.

Lehet, hogy egy kicsit megsajnáltál,

Reménykedni is csak azért hagytál,

De annyit nem, hogy  boldog legyek,

Csak annyit, hogy összetörd szívemet.

De ha nem hitted el, hogy szeretlek,

Bezártad hideg szívedet.

          Megmondtad, hogy nem tudnál szeretni.

Megszüntetted most e csodás álmot,

De emlékét el nem rabolhatod.

Megtilthatod, hogy valóra váljon,

De azt nem, hogy szép emlék maradjon.

Talán azt sem, hogy még reménykedjek,

Hogy e döntésedet magad sem érted.

          És megváltozhat még egész életünk

Alkonyati fényben 

Csodás ünnep lett számomra a nap,

Melyen legelőször megláttalak.

Nem is földi, égi jelenséget,

Elbűvölő angyali szépséget.

Nem tudtam elfeledni e képet,

Mindenütt és mindig kerestelek.

Kitartással, hogy sokszor lássalak

S nappal is szőttem merész álmomat.

A legbátrabbat és a legszebbet:

Nemcsak a kép, Te is enyém lehetsz,

Hogy életem útját Veled járom,

S Te leszel majd az én boldogságom.

Kitartásom meghozta jutalmát,

Kinyitotta szemed, s szíved zárát.

Csoda történt, megszerettük egymást,

Szerelmünkre együtt kértünk áldást.

Láttalak az oltár előtt állva,

Szerelmünk megáldására várva.

Arcodról a szűzi tisztaságod,

Szemedből a boldogság sugárzott.

Láttalak, mint a legszebb virágot,

Az oltárnál fehér liliomot.

S az élő csodát, min csak ámultam,

Ajándékul örökre megkaptam.

Ajándéka lettél a szívemnek,

S boldogságot kereső lelkemnek.

Forrása lettél sok szépnek, jónak,

Halk örömnek, zajos vidámságnak.

Ajándéka lettél életemnek,

Ápolója testemnek, lelkemnek.

Bánatban vigasz, bajban segítség,

Kétségben tanács, erős reménység.

Értem, értünk akármit is tettél,

Fáradságot soha nem ismertél.

Soha el nem fáradt gyenge kezed,

Mindig ragyogva mosolygott szemed.

Kezdhettél bármily nehezet, nagyot,

Mindig akaratod volt a nagyobb.

Láttalak a hegynek-fel sietni,

Erős lábbal mindig elöl menni.

De fogytán már erőd, ezt Te is érzed,

Kevesebbel is be kell már érned.

Bár az ép lelked még sokat akar,

De roskad már a láb, lankad a kar.

Alkonyodik. Lassan elcsendesül,

A világ és nyugovóra készül.

Pihenni vágysz már Te is. Nyugodtan,

Csendben ülsz az esti félhomályban.

Bágyadt arcodra simul a gyér fény,

S megtörik a szemed fáradt kékjén,

Így látlak az alkonyati fényben:

Nekem az vagy, aki voltál régen.

És Te is láss engem ugyanannak!

Akik voltunk, maradjunk egymásnak!

Ne szomorkodj, derüljön az arcod.

Hisz az élet ma is olyan, mint volt.

Együtt 

Régen nem dúskálunk már örömben,

Szomorúságon osztozunk ketten,

Kínoz Téged betegség, fájdalom,

Hogy szomorúságodon enyhítsek,

Gyenge vigaszul most idelopom

Emlékeit régi örömöknek.

Egykor talán egyetlen perc alatt,

Villant a szem és megdobbant a szív,

Megszületetett egy nagy szent akarat.

Fogjuk meg örökre egymás kezét,

Együtt alakítsuk, együtt éljük

Álmaink és vágyaink életét.

Akkor megígértük, esküt tettünk,

Hogy a másiknak megfogott kezét,

El nem engedjük, amíg csak élünk,

Így együtt, erősen, tettre készen

Indultunk l a közös utunkon.

Szépre, jóra vágytunk mind a ketten.

És attól kezdve együtt kerestük

Szolid életünk kicsi gyöngyeit.

Örültünk, ha találtunk egyet is.                 

Élveztük apró örömeinket.

Magunknak külön világot csináltunk.

Csodás volt a külön kis világunk.

Valamit mindig találtunk benne,

Megelégedésre és örömre.

Szívet melengető kedvességet.

Szemet gyönyörködtető szépséget.

Bármi történt velünk, s körülöttünk,

Mi valaminek mindig örültünk.

Örültünk hajnal harmatán szedett

Ezerszínű vadvirágcsokornak,

Örültünk tavaszi sétáinkon

Minket lágyan simogató szélnek,

Örültünk halkan sikló csónakon

A fodrozó víz csillogásának.

Örömmel néztük messzi földeken

A természet csodás szépségeit,

Hullámait háborgó tengernek,

Sivatagok homoktengereit.

Füves szavannák furcsa vadjait,

Égbe nyúló hegyek havas csúcsait.

Kereső gondolatokkal jártuk

Volt országait kihalt népeknek,

Kábult érzéssel véstük szemünkbe

Ránk maradt mérhetetlen kincseit,

Sokszor érthetetlenül csodáltuk

Azok halhatatlan emlékeit.

Nem untuk meg a megkedvelt tájak,

S megszeretett emberek bájait. -

És szívesen jártunk többször újra

E tájak már megszokott útjait.

Kerestük és sokszor megtaláltuk

A már szinte jóbarátainkat.

Újra meg újra megértünk együtt

Sok, virágot bontó üde tavaszt,

Sok, termését bőven adó nyarat,

Ezer színt, ezer ízt ajánló őszt.

Ám most megállt felettünk az idő.

Nekünk már nem jön új tavasz.

Ma a fáradt szem nehezen villan,

Ma már gyengül a nagy akarat,

A gyenge szív is nehezen dobban.

De mi betartjuk ígéretünket

És ma is fogjuk még egymás kezét:

Gyenge tiéddel, gyengülő enyémet.

Szívbe vésett sírfelirat

A fájdalmam olyan, mint a zúgó orkán,

De én csendben sírok csak, szótlanul, némán,

Botladozik a nyelv és a szó elakad,

Lezárt koporsódnál kiáltó csend mond jajt.

Sírok, fáj a szívem és a lelkem reszket,

Talán ki sem bírom a kínt, amit érzek,

Nem akarom hinni, hogy nincs már tovább:

Nem láthatom többé arcod víg mosolyát,

Nem foghatom meg a simogató kezed,

Erős karod többé már meg nem ölelhet.

Hiába szeretném megcsókolni arcod,

Csókomra várva azt felém már nem tartod.

Lágyan búgó hangod soha nem hallhatom,

Nem csünghetek többé kedves szavaidon.

Hiába keresem vidám tekinteted,

Mert egy hatalmas kéz lezárta a szemed.

Hiába kiáltom kétségbe esetten:

Hol vagy? Hát nem hallod? Mért nem felelsz nekem?

M4rre, hová menjek, hogy megtaláljalak,

Hogy legalább csak még egyszer láthassalak?

Hiába kereslek, nem talállak sehol,

Pedig tudom, érzem, hogy itt vagy valahol.

Persze, hogy itt vagyok, csak hunyd be a szemed,

Ugye máris érzed, hogy itt vagyok Veled?

Érzed azt is, hogy átkarollak lágyan,

És vágytól piruló arcod éri ajkam.

Összevillan szemünk ugyanúgy, mint régen,

Csak keresd csillagom odafenn az égen.

Az örök mezőkön, mert én már ott élek,

Örök boldogságra érdemesült lélek.

De azért Te hidd és érezd is magadban:

Hívtál, hát itt vagyok, gondolataidban.

És itt is maradok, míg értem fáj a szíved,

Ameddig lesz értem egyetlen csepp könnyed.

Mindig Veled leszek, amikor gondolsz rám,

Hosszú nappalon, vagy még hosszabb éjszakán.

S álmaidban, amíg egyszer hozzám ébredsz,

És azután mindig velem együtt lehetsz.

Mert erősen hittük, megadja ezt nekünk,

A mi irgalmas és jóságos Istenünk.

Hogy amíg élsz, gyakran jussak az eszedbe,

Sírfeliratomként ezt vésd a szívedbe:

"Ha el is megy tőlünk, kit nagyon szerettünk,

Gondolatainkban itt marad közöttünk."A magány 33 sora

Éltemnek felét elvesztettem,

Szörnyű magány ül beteg szívemen,

Amitől szabadulni nem tudok.

Hiába minden, ebből nincs kiút.

Nekem a hajnal hiába pirkad.

Hiába süt rám melegen a nap.

Hiába ragyog mély-kéken az ég.

Hiába borul  virágba a rét.

Hiába hív a zöldellő mező.

Hiába simogat lágyan a szellő.

Hiába zúg a fák között a szél.

Vihar után a csend  hiába kél.

Hiába dalol madár az ágon

Hiába csillog harmat a virágon.

Hiába döngicsél szorgos méh-csapat.

Hiába csobog a szilaj patak.

Hiába ragyog csillag az égen.

Hiába hull hó a hideg télben.

Hiába duruzsol meleg kályha.

Beteg szívemnek nincs orvossága.

Engem örökre gyötör a magány.

Nekem oly gyógyíthatatlanul fáj.

Hogy kit mindennél jobban szerettem,

Hiába várom, hiába keresem.

Nem láthatom már többé mosolyát,

Nem hallhatom vigasztaló szavát.

Nem bírál, int, nem dicsér már soha.

Nekem már minden, minden hiába.

De mégsem! Vígasztalnak, s éltetnek

Csodás múltunkat őrző emlékek.

Mikben gyógyírt keresve, s találva,

Úgy érzem, mégsem minden hiába.

Élhetek még az emlékeimből.

2010 március 3.

Magány

 

Magány, amikor már csak azt érzed,

Magadra maradtál a világban,

Bármihez kezdesz, nincs segítséged.

Nem bízhatsz már másban, csak magadban.

Emlék-Morzsák

 

Emlékmorzsákat keresek, mikor

Régmúltat idézve barangolok

Emlékeimnek rengetegében.

Minden emlékben benne van egy élmény,

Visszanézve ezeket keresem.

Vagy a gyermeklélek tisztaságát?

S a gyermekkor igaz boldogságát?

Sok emlékem mellett csak elmegyek,

De sokkal több, amit újra élek.

 

Anyám

 

Az álmaimban, éjszakákon át

Ma is tisztán látom Anyám

Hol vidám, hol mg szomorú arcát,

A kedves, csendes, félénk mosolyát,

Látom a visszafogott könnyeket.

Szívembe vésődött, visszatérő,

Néma, mégis beszédes képeket.

De ébren is nagyon sokszor érzem,

Hogy mellettem van, gyöngéden néz rám,

És nagy titokról beszélget velem.

Titokról, amit sokáig őrzött.

Mikor újra öröm érte szívét,

Hogy ismét egy új életet hordoz,

A bölcs orvosok figyelmeztették:

Ha adni akar egy új életet,

A legnagyobb veszély várhat Őrá,

Annak ára az övé is lehet.

De hiába intették és óvták,

Saját életét kockára téve,

Ő mégis vállalta ezt a veszélyt,

Mert szavuknál erősebb volt a hite.

Nem tudtam eléggé meghálálni,

Az értem hozott nagy áldozatot.

Pedig meg akartam én próbálni.

Mégis, részben adósa maradtam

A köszönettel és a hálával.

Talán, sikerül most még pótolni,

Tőle tanult, érte mondott imáimmal.

Apám

Valahányszor a munkámat kezdem,

Apám szavaira emlékezem:

Mindig tisztes, jó munkát végezzünk,

S fejezzük is be, amit elkezdtünk.

Mikor valahol rendet csinálok,

Akkor is mindig őrá gondolok.

Apám arra tanított és nevelt,

Szokjam meg, és szeressem a rendet.

Azt az intelmét sem feledtem el:

Sokat tehetünk, csak akarni kell.

Nagy és erős volt az akarata,

S amit akart, azt meg is csinálta.

Mindig többre, jobbra, szebbre vágyott,

Ezért mindig keményen dolgozott.

De a kudarcot is elviselte,

Elgáncsolták, felkelt, s újrakezdte.

Közismert volt józan parasztesze,

Ahogy élt és munkáját végezte.

Ezt mások is sokan észrevették,

Segítséget nagyon gyakran kértek.

Sokszor adott másnak tanácsot,

Meggyőző, békítő igazságot.

Volt mikor haragosok közt tette ezt,

Per nélkül, ügyvédek, s bírák helyett.

Nem feledtem nekem szánt mondását:

Ne csak az előtted lévőket lásd!

Ha úgy érzed, másnak jobb a sorsa,

Ne irigykedj, nézzél néha hátra!

Ez már nemcsak a józan parasztész,

Ez tiszteletre méltó bölcsesség.

Még ma is, - életemnek alkonyán, -

Így él emlékeimben APÁM.

Hiába vártalak     

Figyeltem minden zajra neszre,

Remegő szívvel vártam, jössz-e?

Vártam, hogy halljam lépteidet,

Hogy lássam csillogó szemedet.

Lássam víg mosolyát arcodnak.

Halljam zsongását szavaidnak.

Hiába vártalak, nem jöttél.

Talán jobb is, - szabaddá tettél.

Szabadon, ébren álmodhattam,

Többet kérhettem, többet kaptam,

Enyém lett, mint egy égi áldás,

Az álomban átélt boldogság.

Remegő kézzel fogtam kezed,

Te nem tiltottad, megengedted.

Félve csókoltam forró ajkad,

S Te nem mondtad, hogy nem szabad.

Perzselő kéj égette testem,

Mikor az álomból felébredtem.

De sokkal jobb lett volna, ha

Nem vártalak volna hiába,

Ha vágyaimat meg is csonkítod,

De mit adsz, valóságban adod.

Mert azt, legyen bár csak egy morzsa,

A legszebb álom sem pótolja.

Öregszünk

 

Sok kór emészti már gyenge testünk,

Lassabban ver már sokszor a szívünk,

Hamarabb lelankad már a gyenge karunk,

Gyakrabban megroskad már a lábunk,

De ameddig a lelkünk ép marad,

Addig nagy lehet bennünk az akarat.

Alkonyati fényben 

Csodás ünnep lett számomra a nap,

Melyen legelőször megláttalak.

Nem is földi, égi jelenséget,

Elbűvölő angyali szépséget.

Nem tudtam elfeledni e képet,

Mindenütt és mindig kerestelek.

Kitartással, hogy sokszor lássalak

S nappal is szőttem merész álmomat.

A legbátrabbat és a legszebbet:

Nemcsak a kép, Te is enyém lehetsz,

Hogy életem útját Veled járom,

S Te leszel majd az én boldogságom.

Kitartásom meghozta jutalmát,

Kinyitotta szemed, s szíved zárát.

Csoda történt, megszerettük egymást,

Szerelmünkre együtt kértünk áldást.

Láttalak az oltár előtt állva,

Szerelmünk megáldására várva.

Arcodról a szűzi tisztaságod,

Szemedből a boldogság sugárzott.

Láttalak, mint a legszebb virágot,

Az oltárnál fehér liliomot.

S az élő csodát, min csak ámultam,

Ajándékul örökre megkaptam.

Ajándéka lettél a szívemnek,

S boldogságot kereső lelkemnek.

Forrása lettél sok szépnek, jónak,

Halk örömnek, zajos vidámságnak.

Ajándéka lettél életemnek,

Ápolója testemnek, lelkemnek.

Bánatban vigasz, bajban segítség,

Kétségben tanács, erős reménység.

Értem, értünk akármit is tettél,

Fáradságot soha nem ismertél.

Soha el nem fáradt gyenge kezed,

Mindig ragyogva mosolygott szemed.

Kezdhettél bármily nehezet, nagyot,

Mindig akaratod volt a nagyobb.

Láttalak a hegynek-fel sietni,

Erős lábbal mindig elöl menni.

De fogytán már erőd, ezt Te is érzed,

Kevesebbel is be kell már érned.

Bár az ép lelked még sokat akar,

De roskad már a láb, lankad a kar.

Alkonyodik. Lassan elcsendesül,

A világ és nyugovóra készül.

Pihenni vágysz már Te is. Nyugodtan,

Csendben ülsz az esti félhomályban.

Bágyadt arcodra simul a gyér fény,

S megtörik a szemed fáradt kékjén,

Így látlak az alkonyati fényben:

Nekem az vagy, aki voltál régen.

És Te is láss engem ugyanannak!

Akik voltunk, maradjunk egymásnak!

Ne szomorkodj, derüljön az arcod.

Hisz az élet ma is olyan, mint volt.

 

Együtt 

Régen nem dúskálunk már örömben,

Szomorúságon osztozunk ketten,

Kínoz Téged betegség, fájdalom,

Hogy szomorúságodon enyhítsek,

Gyenge vigaszul most idelopom

Emlékeit régi örömöknek.

Egykor talán egyetlen perc alatt,

Villant a szem és megdobbant a szív,

Megszületetett egy nagy szent akarat.

Fogjuk meg örökre egymás kezét,

Együtt alakítsuk, együtt éljük

Álmaink és vágyaink életét.

Akkor megígértük, esküt tettünk,

Hogy a másiknak megfogott kezét,

El nem engedjük, amíg csak élünk,

Így együtt, erősen, tettre készen

Indultunk l a közös utunkon.

Szépre, jóra vágytunk mind a ketten.

És attól kezdve együtt kerestük

Szolid életünk kicsi gyöngyeit.

Örültünk, ha találtunk egyet is.                 

Élveztük apró örömeinket.

Magunknak külön világot csináltunk.

Csodás volt a külön kis világunk.

Valamit mindig találtunk benne,

Megelégedésre és örömre.

Szívet melengető kedvességet.

Szemet gyönyörködtető szépséget.

Bármi történt velünk, s körülöttünk,

Mi valaminek mindig örültünk.

Örültünk hajnal harmatán szedett

Ezerszínű vadvirágcsokornak,

Örültünk tavaszi sétáinkon

Minket lágyan simogató szélnek,

Örültünk halkan sikló csónakon

A fodrozó víz csillogásának.

Örömmel néztük messzi földeken

A természet csodás szépségeit,

Hullámait háborgó tengernek,

Sivatagok homoktengereit.

Füves szavannák furcsa vadjait,

Égbe nyúló hegyek havas csúcsait.

Kereső gondolatokkal jártuk

Volt országait kihalt népeknek,

Kábult érzéssel véstük szemünkbe

Ránk maradt mérhetetlen kincseit,

Sokszor érthetetlenül csodáltuk

Azok halhatatlan emlékeit.

Nem untuk meg a megkedvelt tájak,

S megszeretett emberek bájait. -

És szívesen jártunk többször újra

E tájak már megszokott útjait.

Kerestük és sokszor megtaláltuk

A már szinte jóbarátainkat.

Újra meg újra megértünk együtt

Sok, virágot bontó üde tavaszt,

Sok, termését bőven adó nyarat,

Ezer színt, ezer ízt ajánló őszt.

Ám most megállt felettünk az idő.

Nekünk már nem jön új tavasz.

Ma a fáradt szem nehezen villan,

Ma már gyengül a nagy akarat,

A gyenge szív is nehezen dobban.

De mi betartjuk ígéretünket

És ma is fogjuk még egymás kezét:

Gyenge tiéddel, gyengülő enyémet.

Szívbe vésett sírfelirat

A fájdalmam olyan, mint a zúgó orkán,

De én csendben sírok csak, szótlanul, némán,

Botladozik a nyelv és a szó elakad,

Lezárt koporsódnál kiáltó csend mond jajt.

Sírok, fáj a szívem és a lelkem reszket,

Talán ki sem bírom a kínt, amit érzek,

Nem akarom hinni, hogy nincs már tovább:

Nem láthatom többé arcod víg mosolyát,

Nem foghatom meg a simogató kezed,

Erős karod többé már meg nem ölelhet.

Hiába szeretném megcsókolni arcod,

Csókomra várva azt felém már nem tartod.

Lágyan búgó hangod soha nem hallhatom,

Nem csünghetek többé kedves szavaidon.

Hiába keresem vidám tekinteted,

Mert egy hatalmas kéz lezárta a szemed.

Hiába kiáltom kétségbe esetten:

Hol vagy? Hát nem hallod? Mért nem felelsz nekem?

M4rre, hová menjek, hogy megtaláljalak,

Hogy legalább csak még egyszer láthassalak?

Hiába kereslek, nem talállak sehol,

Pedig tudom, érzem, hogy itt vagy valahol.

Persze, hogy itt vagyok, csak hunyd be a szemed,

Ugye máris érzed, hogy itt vagyok Veled?

Érzed azt is, hogy átkarollak lágyan,

És vágytól piruló arcod éri ajkam.

Összevillan szemünk ugyanúgy, mint régen,

Csak keresd csillagom odafenn az égen.

Az örök mezőkön, mert én már ott élek,

Örök boldogságra érdemesült lélek.

De azért Te hidd és érezd is magadban:

Hívtál, hát itt vagyok, gondolataidban.

És itt is maradok, míg értem fáj a szíved,

Ameddig lesz értem egyetlen csepp könnyed.

Mindig Veled leszek, amikor gondolsz rám,

Hosszú nappalon, vagy még hosszabb éjszakán.

S álmaidban, amíg egyszer hozzám ébredsz,

És azután mindig velem együtt lehetsz.

Mert erősen hittük, megadja ezt nekünk,

A mi irgalmas és jóságos Istenünk.

Hogy amíg élsz, gyakran jussak az eszedbe,

Sírfeliratomként ezt vésd a szívedbe:

"Ha el is megy tőlünk, kit nagyon szerettünk,

Gondolatainkban itt marad közöttünk."

A magány 33 sora

Éltemnek felét elvesztettem,

Szörnyű magány ül beteg szívemen,

Amitől szabadulni nem tudok.

Hiába minden, ebből nincs kiút.

Nekem a hajnal hiába pirkad.

Hiába süt rám melegen a nap.

Hiába ragyog mély-kéken az ég.

Hiába borul  virágba a rét.

Hiába hív a zöldellő mező.

Hiába simogat lágyan a szellő.

Hiába zúg a fák között a szél.

Vihar után a csend  hiába kél.

Hiába dalol madár az ágon

Hiába csillog harmat a virágon.

Hiába döngicsél szorgos méh-csapat.

Hiába csobog a szilaj patak.

Hiába ragyog csillag az égen.

Hiába hull hó a hideg télben.

Hiába duruzsol meleg kályha.

Beteg szívemnek nincs orvossága.

Engem örökre gyötör a magány.

Nekem oly gyógyíthatatlanul fáj.

Hogy kit mindennél jobban szerettem,

Hiába várom, hiába keresem.

Nem láthatom már többé mosolyát,

Nem hallhatom vigasztaló szavát.

Nem bírál, int, nem dicsér már soha.

Nekem már minden, minden hiába.

De mégsem! Vígasztalnak, s éltetnek

Csodás múltunkat őrző emlékek.

Mikben gyógyírt keresve, s találva,

Úgy érzem, mégsem minden hiába.

Élhetek még az emlékeimből.

2010 március 3.

Magány

 

Magány, amikor már csak azt érzed,

Magadra maradtál a világban,

Bármihez kezdesz, nincs segítséged.

Nem bízhatsz már másban, csak magadban.

 Emlék-Morzsák

 

Emlékmorzsákat keresek, mikor

Régmúltat idézve barangolok

Emlékeimnek rengetegében.

Minden emlékben benne van egy élmény,

Visszanézve ezeket keresem.

Vagy a gyermeklélek tisztaságát?

S a gyermekkor igaz boldogságát?

Sok emlékem mellett csak elmegyek,

De sokkal több, amit újra élek.

 

Anyám

 

Az álmaimban, éjszakákon át

Ma is tisztán látom Anyám

Hol vidám, hol mg szomorú arcát,

A kedves, csendes, félénk mosolyát,

Látom a visszafogott könnyeket.

Szívembe vésődött, visszatérő,

Néma, mégis beszédes képeket.

De ébren is nagyon sokszor érzem,

Hogy mellettem van, gyöngéden néz rám,

És nagy titokról beszélget velem.

Titokról, amit sokáig őrzött.

Mikor újra öröm érte szívét,

Hogy ismét egy új életet hordoz,

A bölcs orvosok figyelmeztették:

Ha adni akar egy új életet,

A legnagyobb veszély várhat Őrá,

Annak ára az övé is lehet.

De hiába intették és óvták,

Saját életét kockára téve,

Ő mégis vállalta ezt a veszélyt,

Mert szavuknál erősebb volt a hite.

Nem tudtam eléggé meghálálni,

Az értem hozott nagy áldozatot.

Pedig meg akartam én próbálni.

Mégis, részben adósa maradtam

A köszönettel és a hálával.

Talán, sikerül most még pótolni,

Tőle tanult, érte mondott imáimmal.

Apám

Valahányszor a munkámat kezdem,

Apám szavaira emlékezem:

Mindig tisztes, jó munkát végezzünk,

S fejezzük is be, amit elkezdtünk.

Mikor valahol rendet csinálok,

Akkor is mindig őrá gondolok.

Apám arra tanított és nevelt,

Szokjam meg, és szeressem a rendet.

Azt az intelmét sem feledtem el:

Sokat tehetünk, csak akarni kell.

Nagy és erős volt az akarata,

S amit akart, azt meg is csinálta.

Mindig többre, jobbra, szebbre vágyott,

Ezért mindig keményen dolgozott.

De a kudarcot is elviselte,

Elgáncsolták, felkelt, s újrakezdte.

Közismert volt józan parasztesze,

Ahogy élt és munkáját végezte.

Ezt mások is sokan észrevették,

Segítséget nagyon gyakran kértek.

Sokszor adott másnak tanácsot,

Meggyőző, békítő igazságot.

Volt mikor haragosok közt tette ezt,

Per nélkül, ügyvédek, s bírák helyett.

Nem feledtem nekem szánt mondását:

Ne csak az előtted lévőket lásd!

Ha úgy érzed, másnak jobb a sorsa,

Ne irigykedj, nézzél néha hátra!

Ez már nemcsak a józan parasztész,

Ez tiszteletre méltó bölcsesség.

Még ma is, - életemnek alkonyán, -

Így él emlékeimben APÁM.

TERMÉSZET

Négy évszak

Tavasz

Mély téli álmából ébred a természet,

Didergő kismadár rakja már a fészket.

Tél elől menekült sok-sok vándormadár

Fárasztó út után végre hazatalál,

Égen, játszadozva könnyű felhő szalad,

Vastag hótakaró dús patakká olvad.

Milliónyi bogár nekibátorodik,

Erdő, mező vadja vígan iramodik.

Új selyemruhát kap a zöldülő mező,

S újban tetszeleg a lombosodó erdő.

Sok feslő virága pompázó kerteknek

Kínálja szerelmét döngicsélő méhnek.

                        Kicsiny,gyönge gyermek víg játékra csábul,

                        S mint mikor a szellő kemény szélbe fordul,

                        Nem érzi határát szíve örömének,

                        S nem a nagy játékhoz kicsi erejének.

Serdült ifjú leány szerelemre vágyik,

Öröm és boldogság, miről álmodozik.

Színes álmokat sző határtalan kedvvel,

Az egész világot ölelő kebellel.

Eget ostromolva terveznek a bátrak,

És nekifeszülnek sok nagy alkotásnak.

Vágynak, akarásnak, tán határa sincsen,

Tavasz erejével élni akar minden.

Nyár

Lágy eső utáni szivárvány az égen,

Arany napsütésben fürdik szinte minden.

Falevél ringatja esőcseppek gyöngyét,

Madár pár vigyázza fiókái röptét.

Zöldlombú erdőben csörgedező patak

Párjával kószáló szomjas vadat itat,

S csillogó köveken bukdácsolva siet

Csendes nagy folyóba, melyben megpihenhet.

Tavaszi szorgalmak megszolgált béréül

Az egész természet adakozni készül.

Dús kalásztenger hív aratásra várva,

A bőven termő kert gyümölcsét kínálja.

                        Gondos szülők őrzik gyermekeik léptét,

                        Lesik óhajtását és minden kér5ését,

                        S látva gyermekszemek gyémánt csillogását,

                        Úgy érzik, elérték életüknek célját.

Erős karú férfi izmai feszülnek,

S hogy kiérdemelje áldását az égnek,

Óhaját, kérését munkájával toldja,

S annak fáradtságát szívesen vállalja.

Örül a jólesőn fárasztó munkának,

Érett szerelemnek, igaz boldogságnak.

Gyermekkori álmok, ifjúkori tervek

Most válnak valóra. Nyár van. Szép az élet.

 

Ősz

 

A nagy természet még csalókán pompázik,

A kies pusztán még szép délibáb játszik.

Szép még a nagy mező dús vadvirág-csokra,

Szép az őszi erdő tarka barnasága.

Patak, s folyó vízén arany-csillám táncol,

Nem fél már egyik sem szörnyű áradástól.

Erdők, mezők vadja önfeledten bámul,

S vígan lakmározik az ősz asztaláról.

Nektárt termő szőlők, s sok kert lusta fája

Késő termését bőven osztogatja.

De készülnek már a vándormadarak,

Hogy a téltől félve útra induljanak.

                        Napsütötte tarlón verejtékét törli

                        Szorgalmas emberpár és az eget nézi,

                        Jön-e nem várt vihar, s elsöpör-e mindent,

                        Amit a szív álmodott és a kar megteremtett?

            A tavasz és nyár minden ajándékát,

            Amit eddig kaptak, féltik, őrzik, óvják,

            S belőlük boldogan, bőven raknak félre,

            Mert bölcsen gondolnak a közelgő télre.

            Igaz boldogsága az is a szívüknek,

            Ha unokáiknak örömet szereznek,

            Ehhez kérik meg ők az Ég segítségét,

            S munkával töltik az Ősz enyhe melegét.

 

Tél

Varjúsereg károg fagyos mező felett

Hideg szél kergeti az ördögszekeret.

A fázó, riadt vad vastag avaron jár,

Lombvesztett erdőkben nem szól már a madár.

Nemrég szilaj patak a jég alá bújik,

S bár konok szél még hóból gátat épít,

Fogytán az ereje az egész világnak,

Tavasz,  nyár, ősz után minden gyengül, fárad.

Lám a természet is pihenésre készül.

Lecsendesedik. Már nem kér. Nem ad. S végül,

Hogy nyugton alhassa pihentető álmát,

Magára húzza nagy fehér takaróját.

                        Munkában elfáradt ősz öregember

                        Este korán fekszik, reggel meg későn kel.

                        Gyakran néz már hátra és ritkán előre,

                        Kevés már a terve és sok az emléke.

                        Szívesen keresi a tűzhely melegét,

                        Dédunokáknak mond színes, igaz mesét.

                        Vagy a múltat inkább magának idézi?

                        Sok kedves emlékét magánk keresi?

Nem kíván már mást, csak nyugodtan pihenni,

Ezért ágyát gonddal melegebbre veti. Nem tervez.

Nem félti jövő gondját, baját.

Elégnek érzi a Tél csendjét, nyugalmát.

Epilógus

Dermedt szorítása véget ér a télnek,

És a halott világ lassan újraéled.

Kienged a föld és megmozdul sok bogár,

Megenyhül a lég és felröppen sok madár.

S mikor a bágyadt nap ad egy kis meleget,

Pattan, nyílik a rügy, s a fű zöldülni kezd.

Nagyot nyújtózkodik a lusta természet,

Félig alszik még, de érzi, hogy felébredt.

Csobban a patak, már vízét issza a vad,

Megjönnek útjukról a vándormadarak.

Lombot kap az erdő, virág nő a réten,

Örök körforgásban újraéled minden.

                        De amikor takaród fehér szemfedél lesz,

                        Az alól életre nem kelhetsz fel többet.

                        Bezárul előtted az élet ajtaja,

                        Tavasz, nyár ősz és tél nem vár már rád soha.

                        Nem vár bája szépnek, kedvessége jónak,

                        Reménye terveknek, öröme munkának.

                        Nem vár szenvedélye nagyot akarásnak,

                        És boldog érzése a kész alkotásnak.

                        Nem vár baja mának, s gondja a holnapnak,

                        Nem vár lélek búja, s könnye

Oldal: VERSEIM
IRODALMAM: "Minden ember élete egy regény,...." - © 2008 - 2024 - irodalmam.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat