IRODALMAM: "Minden ember élete egy regény,...."

„Minden ember élete egy regény,s ezek a regények mindig tanulságosak. A sajátunk másoknak, a másoké nekünk. de erre csak akkor döbbenünk rá, amikor életünk eseményei, élményeink már múlttá, emlékké váltak.” ( Szabó Mihály )


ÉLETEM EGY SZELET TÖRTÉNELEM, III. KÖTET


MOTTÓ


Minden ember élete egy regény,

de erre csak akkor döbbenünk rá,

amikor életünk eseményei, élményeink

már múlttá, emlékké váltak.

S ezek a regények mindig tanulságosak.

A másoké nekünk, a sajátunk másoknak."


Úgy érzem, nem fölösleges, inkább célszerű ezt a mottót visszaemlékezésem minden része elé beírni. Két okból is...

Egyrészt újból bátorít életem élményei emlékeinek leírására.

Másrészt figyelmeztet azoknak olyan formában történő ismertetésére, hogy valóban tanulságosak legyenek másoknak, az olvasóknak.



ELŐSZÓ ÉS BEVEZETÉS A III. RÉSZHEZ

 

Előszó


Az I. és II. rész olvasói közül többen is mondták, megjegyezték a következőket: Soraimat olvasva ők nem csalódtak, mert nem várták azt, hogy egy regényt olvasnak majd. Úgy vélik, valóban nem regényt, nem életrajzot, nem korrajzot, hanem ezek keverékét kapták, feleresztve egy kis társadalomkritikával és egy csipetnyi történelemmel.

De hagyjuk ezt a magyarázkodást, most a végén még valami helytelen öndicséret lesz belőle. Ezt pedig végképp nem szeretném.

Őszintén és jó érzéssel megelégszem annyival, hogy voltak, akadtak néhányan, akik szívesen olvasták, egyáltalán elolvasták az I. és II. részben leírtakat.


Bevezetés 


Sokan voltak, akik megkapták ugyan eddigi visszaemlékezéseimet, de nem olvasták el azokat. Ezt nagyon egyszerűen abból állapítottam meg, hogy egy-egy élményem emlékeinek elmondásakor véletlenül sem jegyezték meg, hogy azt már olvasták.

Nem baj. Nem nekik, hanem elsősorban magamnak, no meg azért az érdeklődőknek is írom visszaemlékezéseimet.


Igyekszem úgy összeszedni emlékeim morzsáit, hogy továbbra se csalódjanak azok, akik az itt következő III. részt is elolvassák.

Megmaradok a keveréknél: életrajzból, korrajzból, társadalomkritikával, történelmi visszapillantással készítek egy kis elegyet.

Továbbra is bátorkodom néha-néha egy-egy értékelésre, hangsúlyozva, hogy ezek mindig a saját véleményemet tükrözik, amelyek - remélem, hogy csak ritkán - tévesek is lehetnek.


Voltak, akik a következőkre biztattak:

Életem eseményeiből emeljek ki egyet, egyet, és azokat bővítve, színesítve a valós történések határait írói szabadsággal átlépve írjak regényt.

Erre egyértelműen azt válaszolom, hogy ezt nem teszem. Nem akarom becsapni magamat, s nem akarok becsapni másokat sem.



A TISZAPALKONYAI IDŐSZAK VÉGE


Pityu a Tiszapalkonyai Erőműben


Pista egy alkalommal elmondta, hogy a nagyobbik „kisfiá"-t, Pityut elhozza magával Palkonyára.

- Hány éves most Pityu?

- Már elmúlt öt.

- Biztosan fogja élvezni az egészet, de veszélyes is lehet majd neki a Tisza meg a Sajó-zsiliptó csábító közelsége.

- Úgy gondolom, hogy sose hagyjuk majd egyedül.

Azt hiszem, élete egyik legboldogabb érzésével mászott le apja motorkerékpárjának benzintankjáról. Apjával a munkásszálláson volt a „szállása".

Szerencséje is volt, mert Katica akkor nem volt alkalmazásban, így délelőtt tudott ügyelni Pityura. De nem volt egyszerű, mert a mi szállásunk a Tisza és a Sajó zsilipaknájának szánt tó közötti keskeny földnyelven épült „Cigánysoron" volt. A két víz minden gyereket fürdőzésre csábított. Hát még egy olyant, aki addig vizet csak a gémeskút alján vagy a lavórban látott.

- Mikor megyünk már a tóba vagy a Tiszába?

- A tóba te semmikor, mert az nagyon mély. A szélén is...

- Hát, akkor menjünk a Tiszába.

- Abba meg csak ott, ahol sekély, tehát a nem mély részbe. De eszedbe ne jusson, hogy egyedül bemenj a vízbe.

Nem is ment egyedül még a gátra sem. Fürdőgatyát nem hoztak neki. A legegyszerűbb megoldást választottuk. Pucéran futott be utánam, de nem előttem és nem elém.

Lehetetlen dolgokat nem kért. Nekem külön szerencsém volt, hogy eszébe sem jutott a horgászás.

- Úgy emlékszem rá, mintha tegnap jártam volna Tiszapalkonyán. - meséli már ősz haját simogatva Pityu, a most már nagypapa.

- De nagyon pontosan emlékszem még valamire.

   Apu korán megreggeliztetett, mert dolgozni indult. Akkor nem tudott kire hagyni. Bezárt a szobájába. Igen ám, de nekem hamarabb kellett volna kimennem a barakk folyosójának a végébe, mint ahogy ő jött megnézni, mit csinálok nagy magányomban.

- És mit csináltál?

- Kerestem valami alkalmas edényt, de még vödröt sem találtam, hanem csak egy lavórt.

- Legalább még időben?

- Igen. De nagyon féltem, hogy kikapok. Nem kaptam ki. Talán még meg is dicsért apu azért, hogy úgy feltaláltam magam. Pedig a lavór helyett szívesebben mentem volna a folyosó végébe, mert akkor megint használhattam volna a számomra csodának látszó vízöblítéses árnyékszéket, az „angol WC"-t.


Örökre elment a Nagymama


Gyerekkori élményeim leírásában gyakran szerepelt a Nagymama, aki egy időben, mint a ház őrzője, egyedül élt a dorogi házunkban.

Amikor Apáék Kálmánházáról végleg beköltöztek a dorogi házba, a Nagymamának megszűnt a korábbi szerepe. Mondhatnám, teljes nyugalomba vonult.

Persze, aki egész életében csak dolgozott és imádkozott, annak ez a teljes nyugalom sem jelentett teljes tétlenséget. Mindig keresett és talált is valami, legalább is őszerinte hasznosnak tartott munkát.

Egyik látogatásunk alkalmával is éppen egy fél vödör vizet vitt fel a mindössze ötfokú lépcsőn úgy, hogy mindig egy fokkal feljebb tette a vödröt, és hozzá lépett. Katica meg így szólt hozzá:

- Nagymama, ne tessék ezt csinálni. Ez már nem Nagymamának való.

- Apátok is mindig ezt mondja, de nekem kitelik az időmből, miért ne csináljam?

- Az idejéből valóban telik, de az erejéből már nem.

Aztán egyre kevesebb tellett az erejéből a 90. éve felé közeledő Nagymamának.

Mi Tiszapalkonyáról viszonylag gyakran mentünk haza Dorogra is, Böszörménybe is. A Nagymamát egyre többször, aztán már csak az ágyban találtuk.

Akkor is, amikor tulajdonképpen bátyámat, Pistát látogattuk meg, mert már több napja nem jött munkába Palkonyára. Az egyik szobában ő feküdt derékfájással, idegzsábával, isiázzal. Valószínűleg megfázott a motorkerékpáron. A másik szobában a Nagymama feküdt, sajnos már végelgyengülésben. Ezt bizonyította, hogy nem örült a máskor szívesen vett kis ajándéknak, csokoládénak vagy más édességnek, és már beszélgetni sem volt kedve. Nem osztogatta már az egyszerű és bölcs tanácsait.

A 90 év sok gondjától, bajától, terhétől fáradtan, de végtelen nyugalommal az arcán és a szemében feküdt a késő délutáni félhomályban. Ágya mellé ülve nem is zavartuk, nem is kérdeztük, de magától megszólalt:

- Isten veletek gyermekeim. Lehet, hogy már nem is találtok életben, amikor legközelebb jösztök.

Néma hallgatásunk volt a válasz. Valóban nem találkoz(hat)tunk vele többé. Pista munkába jövet hozta a hírt:

- Nagymama meghalt.

Vidéken nem sokat várnak a temetéssel, mi is úgy mentünk haza, hogy megvártuk a temetést is.


A temetés napján csúnya, esős, szeles, viharos, barátságtalan idő ébresztett bennünket. De délután már csendes, enyhe, barátságos időben állt koporsója mellé a hajdúdorogi, a balsai meg a kálmánházai pap. Mindhárman búcsúztatták is, mert mindhárman ismerték. A balsai pap még gyerekkorából emlékezett az akkor még fiatal asszonyra.

A temetési szertartás végén mosolygó napsugár táncolt a sírhantba szúrt kis fakereszt feliratán:

„Lippai Ferencné, szül. Kotán Márta

élt 89 évet"

A temetés alatt én a Nagymámmal kapcsolatos emlékeim összeszedésével némán imádkoztam.


Tízéves érettségi találkozón


Erre a találkozóra még Palkonyáról mentem 1957 nyarán. Az évszámból következik, hogy különös kíváncsisággal vártuk, vártam ezt a találkozót.

Mindannyiunkban elevenen élt még 1956. Elevenen éltek még annak friss emlékei. Akik elmentünk a találkozóra, azok mindannyian kutakodva lestük (én legalább is így figyeltem), melyik volt osztálytársunknak mi az őszinte véleménye az '56-os eseményekről. Megítélésem szerint elég sokan azért nem jöttek el, hogy kimaradjanak ebből a közöttünk addig fel sem merült kölcsönös értékelésből.

Nem mondom, valóban meglepő benyomásokat kaptunk egymásról. A többség igyekezett a semleges álláspontját hangsúlyozni. Igaz, a maradékból többségben voltunk, akik ki mertük mondani, hogy egy szabadságát visszavágyó nemzet siratja vágyainak, reményeinek erőszakos halálát.

De meglepő volt, hogy a valamikor közösen magunkba szívott, és talán őszintén is vallott kir.kat. szellem ellenére egyesek helyeselték az '56-os vágyak megfojtását.

De most már fölösleges és nehéz is lenne az akkor ütköző és ütköztetett politikai nézeteket fésülgetni.

Viszont jól illik, illeszthető ide Fogarasi Laci osztálytársunk akkor nagy meglepetést keltő és még ma is figyelmet érdemlő néhány elbeszélése.

Most ezeket idézve előre bocsátom, hogy a neveket minden bántó vagy elismerő szándék nélkül, inkább csak a jobb érthetőség és egy-két eset akkori magyarázataként említem, ha már Lacit idézem.

De átadom a szót, pontosabban a leírás lehetőségét Lacinak, kissé tömörítve történeteit.


Antiszemitizmus


„Bimbózó antiszemitizmus, gyerekes hazafias felbuzdulás, vagy csak egyszerű tévedés szülte a következő kis történetet?

Mint ostoba, megtévesztett kamaszok 1944 nyarán hazafias felbuzdulásunk tetőfokán elhatároztuk, hogy megbüntetjük az «Istengyilkos» zsidókat. Rácz Laci, akinek a papája a Nyírfa téri Bableves csárda tulajdonosa volt, kidolgozta a büntetés haditervét. A csárdával szemben volt a zsinagóga, ahonnan minden nap déli 2 órakor kirajzottak a 10-12 éves kis zsidók.

Egyik nap, tanítás után Herczeg Laci összeállította a keresztes vitézek csapatát. Mi, biciklisek, négyen vagy öten voltunk a lovasság. A többiek Herczeg Laci vezetésével a gyalogságot alkották. Ők is négyen vagy öten lehettek.

Másnap, amikor a Nyírfa tér sarkára értünk, Rácz Laci bement a csárdába, mondva, hogy ő nem vehet részt a harcban, mert itt őt mindenki ismeri.

A tér egyik sarkán mi, a lovasság foglaltuk el állásainkat, a másik sarkon meg a gyalogos vitézek várták a kis zsidók csoportját.

Kinyílt a zsinagóga kapuja, és kiözönlött rajta az «Istengyilkosok» kéttucatnyi csapata.

Mi, huszárokhoz illően rontottunk rájuk, kardjainkat helyettesítő fejes vonalzóinkkal. A váratlan támadástól visszafordultak, de szembetalálták magukat Herczeg Laci gyalogosaival. Így aztán két oldalról támadhattuk, és verhettük el őket.

A nagy riadalomra megjelent két idősebb, pajeszos zsidó, és rátámadt a hozzájuk közelebb lévő gyalogosokra. Mi, biciklis huszárok gyorsan eltűntünk, de visszanézve még láttam, hogy az egyik öreg pajeszes elkapott egy gyalogos vitézt, és jól felképelte.

Másnap az iskolában félve vártuk, hogy Hommer igazgató úr hívatni fog bennünket, hogy megbüntessen a zsidóverés miatt. De lehet, hogy nem ment híre az esetnek, vagy jobbnak látta, ha nem foglalkozik vele, úgy tesz, mintha semmi sem történt volna.

Később ezt a «dicső» tettünket nagy ostobaságnak, tévedésnek és szégyenletes cselekedetnek ítéltük."


Nyilas „hazafiak" megtévesztésének áldozatai


Az egyik áldozat

„Néhány nappal később Herczeg Laci szólt, hogy tartsak vele egy előadás meghallgatására. Az Ungár áruház emeletén, az egyik nagy szobában jöttünk össze vagy 25-30-an. Ott egy középkorú férfi tartott előadást arról, hogy az oroszok már a határainknál járnak, és nekünk, fiataloknak keresztényi kötelességünk a haza megvédése a szovjet kommunizmussal szemben. Felszólított bennünket, hogy lépjünk be az ABIT-ba (Anti Bolsevista Ifjúsági Tábor).

A belépési nyilatkozatokat mi is kiállítottuk és aláírtuk Herczeg Lacival, mert mi is úgy gondoltuk, hogy hazafias kötelességünk a haza védelme, és ezt mi fiatalok leginkább az ABIT keretében tehetjük.

Később sok bajom lett ebből.

Először, amikor apámnak elmondtam, hogy beléptem az ABIT-ba, apám még nem is értette, hogy miről van szó. Amikor megmagyaráztam neki, jól letolt, hogy milyen nagy hülyeséget csinálok, akkor, amikor már mindenki tudja, hogy a háborút elveszítettük.

Később, a háború után következett a nagyobbik baj. A rendőrség többször zaklatott az ABIT-ügy miatt.

Herczeg Laci sokkal rosszabbul járt, mint én, mert őt beszervezték a nyilasok a Hunyadi-páncélos gránátosnak, s őt, mint ABITOS-t és Hunyadi-páncélost a nyíregyházi bíróság egy évi szabadságvesztésre ítélte.

Ezt tőle hallottam, és tudtam meg azt is, hogy az ítélethirdetéskor a bíró kihangsúlyozta: mentő körülmény, hogy ebben a korban a fiatalok nagyon könnyen befolyásolhatók, és ő mint bíró szívesebben látná a vádlottak padján a tárgyaláson az ABIT szervezőit, vagy Laci tanárait.

Mi meg valamennyien megtudhattuk, hogy Laci miért maradt le az osztályunkból."


A háború másik kárvallottja

„Kettő évvel idősebb volt egyik osztálytársunk, Oszlánszky Béla. Ő már mint katonaköteles, bekerült a háború forgatagába. Ráadásul besorozása után egyenesen német katonaruhába öltöztették. Mint német katona harcolt Dániában az amerikaiak ellen. De megúszta a háborút sebesülés nélkül, és a hadifogságból is rövid idő után szabadon engedték az amerikaiak.

Mivel hónapokat töltött amerikai fogságban, azért mint németországi «nyugatost» nem akarták felvenni az egyetemre. Többszöri nekifutással végül is mégis sikerült bejutnia.

Az egyetemi éveink alatt Béla a szobatársam volt egy albérletben. Sokat segített nekem, mert kitűnő matematikus. Pechünkre apámék engem egy elszegényedett nagynénémhez költöztettek, hogy ezzel segítsenek rajta. Béla egyedül nem tudta fizetni a korábbi közös albérletünket, ezért ő is elköltözött abból.

Ezután már csak a menzán találkoztunk. De láttam rajta, hogy valami nincs rendben nála. Faggattam. Elmesélte, hogy új albérletében a háziasszonya egyik reggel bebújt mellé az ágyába. Később többször is megismétlődött. Amikor a férjnek tudomására jutott a dolog, bement a tanulmányi osztályra, és bepanaszolta Bélát.

Őt behívatták a dékáni hivatalba, és felkérték, hogy azonnal hagyja el az egyetemet. De Béla, aki az amerikaiaknak megadta magát, most ellenállt: nem engedelmeskedett, és nem hagyta el az egyetemet. Kitartó makacssággal végül is megszerezte az általános mérnöki diplomát.

Jóval később egy építkezésen találkoztam vele, mint az egyik miskolci építőipari vállalatnak a képviselőjével. Akkor már egészen zavarodottnak ítéltem. Így zavarodottan mondta el, hogy a háborúban átélt események éjszakánként előjönnek, és emiatt teljes álmatlanságban, depresszióban szenved.

Egy év sem telt el, amikor a sógora értesített, hogy Béla lett. Nem bírta tovább."


Egy osztálytársunk pálfordulása


„1946. szeptember 8-án iskolánk részt vett a máriapócsi zarándoklaton. A hívők menete élén egy baldachint vittek, aminek egyik tartórúdját Pásztor Jóska tartotta. Annak idején ő is részt vett a Nyírfa téri zsidóverésben, és talán úgy gondolta, hogy ezzel a cselekedetével törleszt valamit a zsidók elleni akciónk jóvátételeként.

Néhány év múlva egyszer a Földművelésügyi Minisztériumban jártam. Dolgom végeztével lassan sétáltam a folyosókon, és közben olvasgattam az ajtók melletti táblákat. Meglepetésemre az egyik táblán a következő felirat volt: Pásztor József személyzeti osztályvezető. Csak nem az én Jóska barátom, a volt gimnáziumi osztálytársam?

Gondoltam, utánajárok. Bekopogtam, és beléptem. A titkárnőnek mondtam, hogy Pásztor elvtárs gimnáziumi osztálytársamat keresem.

Bevezetett Jóskához, aki először úgy tett, hogy fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok. De amikor megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e mekkora pofont adott nekem az egyik magyar órán, már nem tudott nem emlékezni.

Ennek a pofonnak a történetét leírom itt, annak ellenére, hogy Jóska halála után szinte kegyeletsértőnek tartom.

Érettségi előtt Marsó tanár úr Jóskát feleltette Ady szerelmi költészetéből. Jóska csak hallgatott. Legalább egy verscímet mondjál Jóska - kérte Marsó tanár úr. Négyen-öten is súgtak neki, de talán éppen ezért nem értett semmit, és egyre idegesebb lett.

Akkor belém bújt a kisördög, és én, aki pont mögötte ültem, odasúgtam neki: „Anyám tyúkja". Szegény Jóska, mint a fuldokló, aki a szalmaszálba is kapaszkodik, örült a segítségnek, és határozottan mondta: «Anyám tyúkja». Viharos röhögés tört ki az egész osztályból.

Szerencsére kicsengettek. Marsó tanár úr vette a kalapját, és kiment, úgy, mintha semmi sem történt volna.

Amikor Marsó mögött becsukódott az ajtó, Jóska akkora pofont kevert le nekem, hogy kiestem a padból. Nem akarom mentegetni saját magamat, de én egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy Jóska bemondja az Anyám tyúkját."

Laci osztálytársunk beszámolóját először szinte nem is tartottuk a találkozón elmondandónak. A végén viszont nagyon is odaillőnek, sokatmondónak ítéltük.

Választ adott bennünk élő kérdésekre, új kérdéseket ébresztett néhány osztálytársunkkal kapcsolatban. Megdöbbentő esetekkel világított rá a világra és az emberekre, amiben és akik között akkor éltünk.


Meghalt Sztálin


„Még egy egyetemi élményem.

1953. március 6-án meghalt Sztálin. Az egyetem tanárait és a hallgatóságot levezényelték az egyetem udvarára, ahol a felszerelt hangszórókból gyászzenét közvetítettek. A hallgatók zárt csoportokban sorakoztak, a csoportok között az évfolyamok titkárai sétáltak le, s fel. Elhallgatott a zene. Megjelent egy nő, és elcsukló hangon a következőket mondta:

- Tegnap, március 5-én, 21 óra 50 perckor utolsót dobbant Joszif Viszarionovics Sztálinnak, a Szovjet Kommunista Párt és a szovjet nép hős vezetőjének, az egész világ nagy tanítómesterének a szíve.

Ezután a szónok még legalább fél óra hosszan ecsetelte a meghalt Sztálin érdemeit, az emberiség nagy veszteségét.

A mellettem álló egyik évfolyamtársam halkan ennyit mondott: «Lehunyta szemét a szemét.» Nem tudom, rajtam kívül kik hallották még ezt a megjegyzést. Egyet viszont határozottan tudok. Ezt az évfolyamtársunkat soha többé nem láttam az egyetemen."


Kiábrándulás


„Anyám testvére, Feri bácsi, aki keresztapám volt, 1947-ben egy Nyíregyháza melletti faluban elnöke volt a választási bizottságnak. A szavazatok összeszámolása után látta, hogy a Kommunista Pártra egyetlen egy szavazat esett. Ő azt is tudta, hogy az az övé. Másnap a nyíregyházi helyi újságban olvasta, hogy abban a faluban is majdnem minden szavazatott a Kommunista Párt kapott. Ez a hazugság annyira megrendítette, hogy kezdett gondolkodni.

Egyébként mint hithű párttag, magas beosztást kapott Nyíregyházán. Ő volt a város közmunka főfelügyelője. Ő döntötte el, hogy a közmunkában ki hova megy dolgozni. Anyámat, a saját testvérét a városi kórházba irányította. Anyámnak ott levágott testrészeket és az operáció véres kellékeit kellett kivinni a műtőből, majd felmosni a műtőt és a folyosókat.

Természetesen anyám már az első közmunkanap után sírva jött haza. Haja csapzott volt, ruhájából büdös fertőtlenítőszag áradt. Apám azonnal átment keresztapámékhoz, és kérte, hogy legalább a saját húgát valami könnyebb munkára ossza be. Keresztapám erre azt válaszolta, hogy a közmunka mindenkire egyformán kötelező, és ő, mint kommunista a saját húgával sem fog kivételezni. Ezt nem tartaná helyénvalónak. A vége az lett, hogy a két család összeveszett, és soha nem békült ki.

Ilyen öntudatos kommunista létére mégis egyre jobban kezdett kiábrándulni. Hamarosan megtudta, hogy az általa összeállított listát a pártbizottságon átírták, és csak a „reakciósokat" hagyták rajta. Keresztapám ennek okán csúnyán összeveszett néhány vezető elvtárssal. Ez nagyon rossz lépésnek bizonyult, mert kegyvesztett lett, és kizárták a pártból.

Nyugatos kommunistának minősítették, és kis híján Rajk sorsára jutott. Tudták ugyanis, hogy fiatal korában Párizsban tanult, és ott lépett be a Kommunista Pártba. A háború után ezért örömmel vették a jelentkezését, de később a nyíregyházi moszkoviták szemében árulónak számított.

A sors szomorú fintora volt még, hogy neki, aki alig várta a háború végén, hogy végre találkozhasson az orosz elvtársakkal, fiának (unokatestvéremnek) eltűnésével kellett bűnhődnie, mert amikor jóval Nyíregyháza felszabadítása után a civileket is bedobták a hadifoglyok közé, az ő fiát is Szibériába hurcolták. Az eltűnt fiú három év múlva állított be csontváz soványan és betegen. Keresztapámék csak akkor tudták meg, hogy mi történt a fiukkal.

Szegény keresztapám végül családjától és elvtársaitól elhagyatva halt meg.

Íme, a nemzeti sorstragédiát néha egyéni sorsok szomorú eseményei teszik döbbenetessé.

Nekem csak ennyi jutott most eszembe, de biztos vagyok benne, hogy a fiúk is sok érdekes történetet tudnának megemlíteni, feleleveníteni."

Nos, ezeket mesélte el, és ezt mondta Fogarasi Laci a tízéves érettségi találkozónkon.

Ehhez akkor sem kellett és ma sem kell semmit hozzáfűzni annak igazolására, hogy milyen különös időket éltünk olykor tragikus sorsú különös emberekkel.


1956 szülte romantikus dráma


A tiszapalkonyai időszak eseményei emlékeinek leírásához csatolom, mert ez a kis történet is abban az időben játszódott.

Talán más címet kellett volna adnom ennek a visszaemlékezésnek, hogy a főszereplőjének ne legyen idegen a megfogalmazás. Érthetőbb lenne mondjuk „Egy álmodozó, tiszta szerelem szomorú megszűnése" címmel közreadni a következő történetet, amit véletlenül ismertem meg.


Egy hosszú élet nehéz munkájától megfáradt, egyszerű asszony beszél szomorúságot rejtő fátyolos szemmel, szabadon engedett, megrendítő őszinteséggel.

- Tudod, én is voltam fiatal, vidám. Még szépnek is láttam magam a tisztaszobánk homályos tükrében, amikor titokban eléálltam, és visszamosolyogtam benne saját magamra.

Egy nagy, átkötözött dobozból elővett egy megsárgult, a sok kézbe vételtől meggyűrődött, töredezett szélű fényképet.

- Talán Bandi is szépnek látott, mikor legelőször megpillantott.

- Nem tévedett!

Valóban égtiszta szemű, merengő tekintetű, a mosolyával beszélő csitri kislányt ábrázolt a régi fénykép.

- Engem nagyon zavart, amikor észrevettem, hogy Bandi szívesen pihenteti rajtam a tekintetét. De azért hagytam, hadd nézzen.

- Ki volt az a nézelődő Bandi?

- Két városi diákfiú nyaralt a tisztelendő úrnál. A szolidabbik képű nézegetett olyan kitartóan. Egy vasárnapi mise után meg is szólított.

- Csak úgy megszólított? És mit mondott?

- Azt, hogy a tisztelendő úrtól már kérdezősködött, és sok jót hallott rólam. És szeretne máskor is találkozni velem.

   Ijedten siettem, szinte futottam hazáig. S éreztem, hogy nemcsak a sietségtől ver erősebben a szívem, mint máskor.

- És hogyan folytatódott?

- Otthon elmondtam mindent anyáméknak. Anyám meg beszélt a tisztelendő úrral. Azt is mondta neki, hogy túl fiatal vagyok, meg túl egyszerű, biztosan el is felejt az a fiú engem, mikor hazamegy a városba.

- No, és elfelejtett?

- Nem. És egyre gyakrabban és egyre szebb leveleket írt nekem. Én meg eltettem és a mai napig titokban őrzöm azokat.

- S te nem válaszoltál a levelekre?

- Dehogynem. Még azt is megírtam, hogy én nem tudok olyan szépen fogalmazni, és olyan helyesen írni.

- És erre mit válaszolt?

- Azt, hogy az nem baj. Csak az érzéseim legyenek tiszták és én legyek hozzá őszinte.

- És hogyan folytatódott?

- Bandi még néha eljött a faluba, hogy személyesen is elmondja őszinte szándékát, hogy el akar venni feleségül. Sajnos az 1956-os események megölték ezt a szándékot. Én meg most azt mondom neked, hogy erről én soha senkivel nem beszéltem.

- És te végül is mit éreztél? Hogyan viselted el, hogy a sors, pontosabban 1956 ilyen szomorú véget vetett a gyönyörű terveiteknek, álmaitoknak?

- A még hosszú ideig tartó levelezésünkből jobb választ kaphatsz, mint amilyet én meg tudnék fogalmazni. Olvasd el azokat.

Átvettem e leveleket, és elhatároztam, hogy elolvasom azokat. Beszélgetésünk a következők szerint folytatódott és fejeződött be.

- Hidd el, Miska, nem volt könnyű nekem ezt a titkot egy életen keresztül magamban hurcolni.

- Ezt elhiszem.

- De azt is hidd el, hogy teljesen jó szándékból zártam ezt magamba. A férjemnek meg a családomnak azért nem mondtam el, hogy ne okozzak senkinek fájdalmat. Meg talán nem is értették volna meg. Esetleg bolondnak is néztek volna, most meg már egyenesen vén bolondnak tartanának.

- Nem biztos, de lehet...

- Most már jobb is az én titkon őrzött szomorúságom marad az egész. Meg egy kicsit kedves, szép emlék is. De ugye, ezzel nem csaltam én meg se a férjem, se a családom?

- Erre őszintén csak azt válaszolhatom, hogy nem. Meg azt, hogy most már jobb is, ha mindörökre a te szép emlékeket ébresztő titkod marad.

- De mi lesz, ha a leveleket majd megtalálja valaki, amikor már én is csak emlék leszek?

- Remélem, aki megtalálja azokat, csak megértéssel, kicsit csodálkozva, kicsit irigykedve gondol majd rád.


A leveleket elolvastam. Azok tartalmát megismerve azt gondoltam, hogy kiválasztok néhányat, és egy-egy tömörített részt idézve készítek egy kis összeállítást a következő címmel:


„Egy falusi kislány novellája"


Méghozzá azért, hogy két dologra hívjam fel az olvasó figyelmét.

Elsőként arra, hogy milyen rejtett, titkolt személyes tragédiákat is szült 1956.

Másodikként arra, hogy milyen tiszta emberek, tiszta romantikus szerelmének beérését - egész biztosan nemcsak ezt az egyet - ölte meg 1956-nak és részvevőinek gyűlölettől vezérelt hazug megítélése.

Hát lássuk akkor azokat a kiválasztott leveleket, illetve tömörített részeit. 

A rend és a félreértések elkerülése végett előre bocsátom:

- A leveleket saját kedvem szerint választottam ki, a tömörítéseket is én határoztam meg.

- A két főszereplő nevét megváltoztattam, a titkot nekem eláruló egyik főszereplőre bízom, mikor kinek árulja el, hogy ő volt az a falusi kislány.


Így kezdődött


1955. VIII. 1.

„Kedves Ida!

Levelét megkaptam. Örömmel olvastam. De miért ilyen keveset írt. Én nagyon szeretek olvasni.

Kérdezi: mi a véleményem a falujáról. Én már megmondtam Magának, hogy nagyon jól éreztem ott magam... Azzal a gondolattal mentünk oda a barátommal, hogy senki nem is szól hozzánk, városi fiúkhoz... De mindenki nagyon kedves volt hozzánk... Nagyon boldog voltam, amikor megismertem, még boldogabb, amikor megbarátkoztunk. A barátságunk tüzét ne engedjük kialudni. Ugye, úgy lesz? Azt írja: »én csak egy egyszerű parasztlány vagyok?« Én meg azt írom: Magának is ott dobog a szíve, mint a városinak... A falusi kislány százszor, ezerszer becsületesebb is lehet, mint a városi... Üdvözlöm a szüleit. Nagyon sokat gondolok magára. Bandi."

 

1955. VIII. 11.

„Kedves Ida! Levelét nagy örömmel olvastam... Azt írja, nem képes leírni az érzéseit... Jó lenne, ha itt lenne és elmondhatná!... Tudom, nem fogok magában csalódni, barátságunk egy közös cél felé fog vezetni... Én soha nem gondoltam futó kalandra... Üdvözlöm a kedves szüleit. Sokat, nagyon sokat gondolok magára... Küldöm ezt a kis emlékverset.

»Az iskolában tanuld meg az egyszeregyet.

Az életben meg szeress csak egyszer, egyet.« Bandi."

 

1955. IX. 1.

„Kedves Idácska! Látod milyen szép levelet írtál... Írod, hogy szégyen a leánynak őszintének lenni... Ez nem helyes. Te soha nem fogod megmondani a vőlegényednek, hogy szereted?... Én szeretlek, hidd el. Beszéljétek meg a barátnőddel és írd meg mikor jössz hozzá. Ha találkozunk, nem leszel szégyellős?...

Köszönöm a pócsi képet... Légy jó kislány. Írjál sokat!... Maradok baráti szeretettel. Bandi."

 

1955. XII. 10.

„Kedves Ida... Örülök, hogy szerencsésen hazaérkeztetek... Tudod, milyen rossz érzés fogott el, mikor elindult a vonat?... Amíg itt voltál a barátnődnél, ha volt egy kis időm, azonnal odamentem, hogy lássalak... De most már csak a fényképedet nézem... Befejezem, megyek dolgozni. Légy jó kislány. Maradok baráti szeretettel: Bandi."

 

1955. XII. 23.

„Kedves Ida... Tudod, hogy a barátommal mentünk Pestre egy országos sportversenyre... Két nap múlva megtudtuk, hogy Szolnokon lesz. Ott én lettem az első. Amikor a nézők tapsviharában nyakamba tették az érmet, én csak arra gondoltam: Ha ezt most Idácska látná? Másnap is ez jutott az eszembe, amikor egy újságban magamat láttam... Így bizony. Így élek becsületesen, szorgalmasan dolgozom és sportolok...

Remélem, minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Persze csak akkor, ha Te is akarod... Kettőn áll a vásár... Légy nagyon jó kislány. Maradok szeretettel, csókollak: Bandi!"


Itt most megállok a történettel és csak a korábbi levelek egyikéből idézek egyet, a következőt: „dolgozom és sportolok, mindkettőt lelkiismeretesen és eredménnyel. Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Ha Te is akarod!"

Nem úgy lett, mert jött 1956.


Innen a történést kevesebb levél, kevesebb lényeges rész idézésével folytatom, noha a szabadságharc kitöréséig rendszeresen, egyre gyakrabban jöttek Bandi levelei. Sürgette az időt, hogy megvalósítsák most már közös tervüket, valóra váljon álmuk, oltár elé álljanak.


1956. V. 21.

„Kedves Ida... Örülök, hogy megint meglátogatod itteni barátnődet. Írd meg, mikor jössz, hogy én is várhassalak már az állomáson... Ugye nem leszel már olyan szigorú, és legalább az arcod megcsókolhatom... A fényképed, amit küldtél, sokat tudna beszélni, azt nagyon sokszor megcsókolom... Ami késik, nem múlik... Hamarosan a feleségem leszel. Karácsonykor már úgy megyünk éjféli misére... Hidd el, nagyon őszintén, szívemből szeretlek... Légy jó kislány... Írjál... Ne légy olyan szigorú hozzám, hiszen mi őszintén szeretjük egymást. Maradok szeretettel: Bandi."

 

1956. VIII. 20.

„Kedves Ida!

Te nekem nagyon megtetszettél, első látásra... De most nem hátra nézek, hanem előre, hogy végre a feleségem lesz ez a „falusi kislány"... Tudod, ma ünnep van, Szent István napja, de sokan nem azt ünneplik! De engem nem tudnak meggyőzni, csak elhallgattatni. Csókollak: Bandi"

 

1956. IX. 12.

„Kedves Ida! ...Tudod, hogy most már nemcsak dolgozom, hanem tanulok is. Szívesen teszem, mert érted is teszem... Drága Idácskám! Imádkozz Te is, hogy adjon ehhez nekem egészséget meg erőt a Jóisten. Csókollak: Bandi"

 

1956. X. 15.

„Kedves Ida! ...Ne haragudj rám, hogy egész nyáron nem mentem a falutokba... De jön már a boldog idő... »Szüret után lesz az esküvőnk.« Csókollak: Bandi"


Aztán a falusi kislány jó ideig hiába várt levelet. Csak hírek jöttek, hogy forradalom van, meg hogy sok helyen már háború is. A faluban nem volt lövöldözés, csak a kommunista vezetőket zavarták el. Azt mondják néha meg is verték egyiket-másikat. De az Idácska falujában nem volt semmilyen verekedés. A rádió már nagy tüntetésekről, meg nagy harcokról beszélt.

- Istenem, mi lehet az én Bandikámmal?

- Istenem, mi lehet az én Idácskámmal?

Levél nem jött. Csak az oroszok jöttek napokon át, és mentek a város felé. Meg olyan hírek, hogy az oroszok sok várost szétlőttek, főleg Budapestet.

- Csak hallanék már valamit Bandiról!

- Csak hallanék már valamit Idáról!

Elmúlt a szüret. De elmaradt az esküvő.

- Anyukám! Én már ezt nem bírom ki. Meddig kell még várni a Bandi levelére?

Végre jött a várva várt levél.


1956. XI. 14.

„Kedves Ida!... Lehet, hogy már azt gondoltad, néhány napja még én is azt hittem, hogy soha többé nem írok már Neked... De hála Istennek, még élek. Már egészséges vagyok... Megint szabad vagyok, de nem tudom meddig... Ha még találkozunk az életben, elmondok mindent... De az is lehet, hogy mire ez a pár sor odaér hozzád, én már csak az emlékeidben fogok élni, de a valóságban már nem. Egyre nagyon kérlek, imádkozzál értem. De ne izgulj miattam, és ne is sajnálj... A magyarok Istene megsegít bennünket... Így bizony... Nehéz fellegek járnak felettünk. De ha meghalunk, még jobb lesz... Lehet, hogy többet már nem írok, mert nem leszek az élők sorában. ...Idácska! Én fegyveresen részt vettem a forradalomban... Meg is sebesültem. Erről csak egy harcostársam, egy barátom tud. Ő kötözött be a leszakított ingujjával. Ő már Ausztriában van... Engem bevittek a rendőrségre is, de egyelőre kiengedtek. De meddig... Már a sebesülésből meggyógyultam. De lehet, hogy megölnek... Üdvözlöm a szüleidet, meg mindenkit... Légy jó, sokszor csókollak. Szerető barátod, Bandi.

Ha lesz kedved, dalold majd el:

»Ellőtték a jobb karomat, folyik piros vérem,

Nincsen itt a kisangyalom, ki bekösse nékem.«"

 

Nem tudom visszatartani a következő megjegyzésemet. Ez a fiú már felnőtt volt, és tudta, miért vette kezébe a fegyvert - és ahogy ő fogalmazta -, tudta, kik ellen akart harcolni vele. Ezért nagyon valószínű, hogy tényleg megölték volna. 

Aztán megint hosszú szünet következett. Végre jött egy levél, de nem Banditól, hanem a Bandi húgától.


1957. I. 5.

„Kedves Ida!... Banditól már három levelet is kaptunk... Már kinn van az USA-ban, a rokonoknál... Jó sora van. A keresztapja gyárigazgató... Ida! Tudom, hogy mennyire szereted és mennyire hiányzik neked, mennyire sajnálod, de neki ki kellett mennie. Ha itthon marad, kivégzik... December 2-án mentek el hárman... Bandi azt mondta Édesanyámnak, hogy vidékre megy dolgozni, készítsen neki szalonnát, kenyeret. Én akkor már tudtam, éreztem, hogy disszidálnak... Baráti szeretettel üdvözöllek: Gizi"


Furcsa, a címzettnek érthetetlen alábbi vöröskeresztes, piros feliratos papíron jött végre levél Banditól.


+ The American National Red Cross (dátum nélkül)

„Kedves Ida. Ezt a levelet már az USA-ból írom... December 3. óta már írtam neked. Nem tudom, megkap­-
tad-e?... Most már felejts el úgy, mintha meghaltam volna, ami nem sokon múlt, de mégis élek... Menj nyugodtan férjhez, ne várj rám, mert én a magyar földet nem látom többé. Ne haragudj rám. Ezt így rendelte az Isten. De én így is szeretlek. Csókollak: Bandi"

 

Bridgeport (dátum nélkül)

„Én otthagytam a magyar hazámat és benne minden reménységemet, boldogságomat, meg Téged. Nekem itt nem jó! Nekem itt senkim és semmim nincs, csak a munka... A munkahelyemen van két néger fiú. Ők megértenek engem, szeretnek. Ők a barátaim... Amikor Ausztriában bementem a templomba, elbúcsúztam újra a hazámtól és tőled is... Most már csak azt a fényképedet nézem, amit valamikor azért adtál, hogy az gát legyen a feledés útján.

Jaj Istenem, de nehéz árvának lenni... Három levelet is írtam már neked, de Te nem írtál... Ha írsz, erre a címre írj:

András Fehér.... USA stb.

Ezt a szentképet őrizd meg. Nyugatnémetországban kaptam egy ferences atyától, mert ministráltam neki... Én is azért küldöm, hogy ez is gát legyen a feledés útján.

»Ne bántsd a szívemet, fáj az nekem úgyis,

Ha nagyon feszítik, elszakad a húr is!...«

Maradok szeretettel: Bandi."


Megjegyzés helyett, vagy éppen annak szánva, újra idézem a levél néhány, mindent kifejező szavát: „Nekem itt nem jó, nekem itt senkim és semmim nincs."


Bridgeport, 1957. III. 20.

...Leveled nagyon köszönöm, mert én már azt hittem, hogy Te már teljesen elfelejtettél engem... Azt írod, hogy menjek haza... Szeretsz Te engem? Ha hazamegyek, azonnal megölnek... Pedig szívesen hazamennék. Nekem itt senkim nincs, aki őszintén szeret, és akit én is őszintén szeretek. Csak a Jóisten és a Te fényképed... Ha hazamennék, a halálba mennék. De én élni akarok. Ezért mindent vállalok... Te mindennél jobban hiányzol... Emlékszel? Mikor utoljára együtt sétáltunk, még a kezedet sem engedted megfogni. Mondd, miért? ...Neked már férjhez kell menned. De ha a Jóisten úgy rendelte, hogy az enyém leszel, azt Rábízom... Az lenne jó, ha itt élnénk, mint férj és feleség. De erre gondolni sem merek... Írod, hogy sokat sírsz. Hát még én... Vasárnap olyan szépen szólt a rádióban a szívküldi: »Akácos út, ha végigmegyek rajtad én...« Végigsírtam az egész szívküldit..." Csókollak: Bandi"

 

Itt is ismétlő idézett fejezem ki a véleményemet: „Ha hazamegyek, azonnal megölnek, pedig szívesen hazamennék. Ha hazamennék, a halálba mennék. De én élni akarok."

 

Bridgeport, 1957. VI. 7.

„Levelednek örültem is meg nem is... Még mindig azt írod, Te nem jössz ide, én menjek haza... Hát nem érted? Én nem mehet haza! A kezemen ott a golyó helye. A pecsét, hogy én 56-ban harcoltam... Felejts el, és menj férjhez, ha találkozol olyannal, aki megérdemel téged, a gyönyörű, egyszerű, becsületes falusi kislányt... Mi már soha nem lehetünk egymásé, nem lehetünk férj és feleség... Felejts el! Menj férjhez... Szomorú szívvel, de örökre a tiéd maradok. Most utoljára csókollak: Bandi."


Most meg az utolsó három félmondat újraolvasását kérem. Ugye megérte elolvasni.

Itt a levelezésnek is, meg a falusi kislány novellájának is vége. Ennek a történetnek nem lett „happy end"-je, szép és jó vége. Bandi évekig reménykedett. Ida évekig nem engedte bekötni a fejét, pedig többen is megtették volna.

Többször megismétlődött:

- Ida, hát miért nem mész férjhez ehhez?

- Az az én titkom.

- Kislányom, miért nem mész férjhez ahhoz? Miért akarsz pártában megöregedni?

- Az az én titkom, Édesanyám.

Sok év múlva férjhez ment egy rendes özvegyemberhez. De a titkát megőrizte. Tisztességesen élt házasságában és él özvegységében is.

Az meg az én különös szerencsém, hogy az egyszerű falusi kislányból lett egyszerű falusi idős parasztasszony nekem árulta el a „titkot". Nekem mutatta meg a titkát feltáró, évtizedeken át őrzött leveleket.

Így folytatódott, pontosabban nem folytatódott...

A szomorú végű románcot sajátos módon a kényszerpályára, menekülésbe sodródott fiú levelei egy-egy részének szószerinti idézeteiből raktam össze.

A szabadságharc bukása, leverése után álmatlan, átimádkozott éjszakákon sokszor kérdezte saját magától a kislány:

- Vajon él-e, ha igen, hol lehet Bandi?


Most úgy érzem, nem éltem vissza az olvasók türelmével, amikor ezt a szokatlan módon összeállított, elég hosszú kis regényt leírtam. Aki eleve hosszúnak ítélte, nem olvasta el, nem veszített (időt sem), de veszített, ha élményt nem is, tapasztalatot igen.

Úgy gondolom, hogy egy kis magyarázattal tartozom azoknak, akikben felmerült a kérdés, hogy egyáltalán miért írtam le mindezeket.

Két okból tettem.

Egyrészt azért, hogy lássuk: a történelem eseményei néha közvetlenül nehezítik, keserítik meg az eseményeket átélők életét.

Másrészt azért, hogy észrevegyük: az egyszerű emberek milyen nagyszerűek, milyen nagyok tudnak lenni, ha a lelkük tiszta, az érzelmeik őszinték.

Én tisztelettel, megértéssel és együttérzéssel nézek az ifjúkori, ki sem nyílt szerelmének emlékvirágait ilyen híven és titokban őrző egyszerű asszonyra. S ugyanakkor elgondolkodom azon, hova züllött az ő ifjúkori világától az álliberalizmussal megrontott, megfertőzött világ. Ma ostobának tartják a hasonlóan gondolkodókat, élőket. Ha egyáltalán vannak még ilyenek.


Olvasóimtól meg azt kérem, nézzék el, hogy ilyen sokat időztem ennél a románcnál, amit 1956 teljesen más érzelmi vágyaival együtt ölt meg a kegyetlenség.

Talán nem is volt fölösleges idővesztegetés olvasni egy ma is megcsodálható vagy akár meg is irigyelhető naiv, tiszta kis szerelmet bemutatni akaró sorokat.

Talán valami pótlást keresve megtanultuk, milyen nagy érték, nagy kincs van az emberi kapcsolatokban.


Búcsú Tiszapalkonyától


Hosszú volt ez a búcsúzkodás, amely valójában két részből állt össze.


Az első

Mivel nem volt gyerekünk, mi hiába igényeltünk lakást, nem kaptunk (ingyen) sem a tanácstól, sem a vállalattól. Ezért aztán 1957 őszén szerződést kötöttünk az OTP-vel egy másfél szobás lakásra.

A körülbelül 160 ezer forint vételárból úgy 40 ezer körüli összeget fizettünk be. Ebből 25 ezret kaptunk a szüleimtől, a már említett megmaradt földek árából. Valójában ez volt, ez lett az én „jussom" a taníttatásomon túl.

Ide kívánkozik megemlíteni, hogy a Katica szüleinek, de a két testvére nevére szintén vettek egy OTP-lakást az együtt épülő Bocskai út-Ulászló úti háztömbben. A két és félszobás lakás emlékezetem szerint 180 ezer forintos árából mintegy 50 ezer forintot kellett befizetni. Ebből 35 ezer lehetett az eladott szőlőskertjük ára. A többit összeizzadták valahogy.

Az OTP-lakásokba 1959 őszén lehetett beköltözni. Ekkor kezdődött a Tiszapalkonyától történő elszakadás első része.

Először Katica költözött be. A nagyobbik szobánkba a Bocskai úti lakásból vitték át (szó szerint kézben) a kombinált bútort. A kisebbikbe az általam tervezett és a hajdúböszörményi Gorzsás mester által készített - még ma is megcsodálható - bútor került.

Katica beköltözésekor felvittük Palkonyáról az ott beszerzett háztartási eszközöket is. Így tényleg megkezdődött a búcsúzkodás Tiszapalkonyától.

Katica szüleinek felköltözését tudatosan későbbre terveztük és tettük, hogy megkönnyítsük a kiszakadásukat a majdnem húsz év alatt megszokott otthonukból, környezetükből. Hogy kisebb legyen a várható lelki megrázkódtatásuk, ami már otthon, Böszörményben kezdődött, de Katica már azt is tompította.

Kijelöltük, mi az, ami a böszörményi lakásból a budapesti lakásba kerül. A többire Katica „költözés miatti végkiárusítás"-t hirdetett meg. Szóban és írásban is. Ügyelt arra, hogy se az édesanyja, se az édesapja ne legyen ott a kialakult zsibvásáron, amit két nap alatt teljes sikerrel lebonyolított.

(Volt, amit ingyen adott oda egy-egy szomszédnak.)

A budapesti lakásba kerülő bútorokkal, eszközökkel én papíron pontosan berendeztem a leendő új otthont. Palkonyáról hivatalos engedéllyel vittem a „C"-menetleveles kocsit és a Böszörményben szükséges, fizetett rakodómunkásokat. Budapesten a sofőr, Ágoston, Zsolt, Ágoston egyik kollégája és én hordtuk fel lifttel az ötödik emeleti lakásba a teljes szállítmányt.

Katica, Otti és Ágoston barátjának a felesége még a szekrénycsíkokat, a kis terítőket, a vitrázsokat is felrakták. A függönyöket is felidétlenkedtük.

A lényeg az, hogy másnap Ágoston teljesen böszörményi hangulatot keltő új otthonukba kísérte szüleit az állomásról.

A „böszörményi környezet"-ben elfogyasztott első „budapesti ebéd"-en ezt a figyelmességet siratták meg a régi környezetükből az arra emlékeztető új környezetbe szakított szülők.


A második

Hat évet foglalkoztam a Tiszapalkonyai Erőművel. Másfél évet az ottani munkám előkészítésével Budapesten és kiszállásokkal bővítve a helyszínen.

Csodálatos volt, hogy kimondottan műszaki munkát végezve is a természet közelében, sőt a természetben éltünk, és élveztük annak sok, életformát alakító szépségét.

Tiszapalkonyán őszintén örülhettem annak, hogy a mérnöki munka(körben) végzett munkám volt az, amire készültem, amire vágytam.

Ez a hat év mélyen belevésődött az életembe. Ezért nehéz volt elbúcsúzni Tiszapalkonyától. Hiszen akkor az addigi életem egy hasznos részétől búcsúztam. 

Egyetemi éveim keserű tapasztalatai után örültem annak, hogy a mérnöki munka(kör) szinte teljesen mentes lehet a politikától, az ideológiai kényszertől, ahogy akkor kifejezően fogalmaztuk: a Párttól.

Búcsúztam az ottani civil életemtől. A kialakult kapcsolatoktól, a szokásoktól, a megszokott életvitelemtől. A falusi barátaimtól, ismerőseimtől. A vidéki élettől. A Tiszától, a tótól. A kirándulásoktól. Az alföldi, Tisza táji vidéktől, a természettől közvetlenül kapcsolatban lévő harsogó tavasztól, a tarlóperzselő, szöcskékkel játszó nyaraktól, a nyári záporoktól, az ökörnyálakon csillogó ősztől, a késő őszi ördögszekereket kergető szelektől, a téli végtelen fehérségtől.

Szomorú, szinte keserű volt a búcsú, de az emlékek megmaradtak, elkísértek.

Ma kellemes, szinte édes az emlékezés.



OROSZLÁNY-BOKODI IDŐSZAK


A Tiszapalkonyától búcsúzást, az elválást megkönnyítette, hogy végre saját otthonunkba, saját fészkünkbe mehettünk, ha nem is repülhettünk. De talán még azt is mondhatnám, hogy repültünk a hat év alatt elért szerény megelégedettség törékeny szárnyán.

A búcsúzást megkönnyítette egy új, még nagyobb feladatra való felkészülés.

Szerénytelenül, de nem hiúságból, csak öntudattal bátorkodtam megjegyezni, kijelenteni, hogy Tiszapalkonyán vezetésre (is) alkalmas mérnökké lettem.

Feletteseim közölték velem, hogy tiszapalkonyai munkám befejezése után valamelyik, a közeljövőben létesülő új erőmű építésének vezetésével kívánnak megbízni.


Új feladat. Új kérdések, gondok. Nehéz döntés


A tiszapalkonyai munkám befejezése után 10-15 napos szabadságot kívántam kivenni. Engedélyezték, de előtte fontos megbeszélést folytattunk.

A kijelölt időben, még egyfajta tiszapalkonyai kábulatban nyitottam be Gencsi Pál főmérnök úr irodájába.

Irénke, a nagyhatalmú titkárnő mosolyogva fogadott:

- Már a teljes vezérkar várja. De azt mondták, a kávét csak akkor vigyem be, amikor már maga is itt lesz.

Csekme Bandi bácsi kezdte a beszélgetést.

- Isten hozott Tiszapalkonyáról a központba, Budapestre.

- Magam is igyekeztem, már csak azért is, hogy kivehessek egy-két hét

szabadságot, hogy kipihenjem magam Tiszapalkonya után.

- Meg hogy kipihenten, friss erővel készülhess az új feladatra.

- És mi lesz az új feladat?

- Most kívánjuk veled közösen eldönteni.

- Hát nem egy meghatározott feladatról van szó?

- Nem. Most folynak az építési munkák az Ajkai és az Oroszlányi Hőerőműben. Hamarosan, szinte egy időben kezdődik mindkettőben a gépészeti és a villamos szerelési munka.

Ezt már Gencsi Pali bácsi mondta, csendben kevergetve a kávéját. Majd így folytatta:

- Az egyik vezetésével téged kívánunk megbízni. Tiszapalkonyán nagy terület, sok volt rád bízva. Jó ellenőrzésről, jó vezetésről, eredményes munkával állítottad ki a bizonyítványodat.

- Igyekeztem. Ráadásul szívesen is tettem, mert örültem, hogy a korábbi éveim kényszerű kitérői után végre a mindig óhajtott hivatásomban végezhetem a munkámat.

- Biztosak vagyunk abban, hogy az Ajkai Erőmű létesítési munkáit is hasonlóan, hivatással és eredményesen vezeted, irányítod majd.

- Ebben én nem vagyok annyira biztos, mert ha választhatok, én az Oroszlányi Hőerőművet választom.

- Mi az ajkait gondoltuk, de legyen az oroszlányi, hogy ne rossz szájízzel, hanem szívesen, örömmel csináld, amit vállalsz.

Látszatra könnyű volt ez a döntés, de csak azért, mert már előtte otthon meghoztuk.

Katicának biztos, jó, bár nehéz munkája volt Budapesten az Ipartervnél. Így ő nem is gondolt arra, hogy leköltözzön Oroszlányba, pontosabban az erőmű építési helyére, Bokodra.

Az erőmű viszont ott épült. Tőlem állandó ott tartózkodást követelt.

Mindketten nagy áldozatot vállalva megegyeztünk abban, hogy hétvégeken majd feljárok Budapestre, néha-néha meg Katica jön le a lakótelepi szálláshelyemre.


Megkezdődött életemnek egy újabb szakasza.


Előkészületek


Szabadságon Rebekánál


Az oroszlányi előkészületek közé sorolom a hirtelen kivett két hét szabadságot.

Ősz volt. A kedvenc évszakunk. Nagyon szép idő. Gyönyörű volt a Mátra.

Rebeka már barátként fogadott bennünket. Barátságos volt a Fürge is. Ugatás helyett körbeugrált, sőt körbebukfencezett minket. Kedves volt a férjuram is, és a fiúk sem voltak már olyan félénkek és zárkózottak, mint korábban.

Rebeka kérdezés nélkül a fürdőszoba melletti szobába helyezett el minket. Ismert utakon, a Fürge kíséretében csináltuk a hosszabb-rövidebb (inkább hosszabb) napi sétáinkat, kirándulásainkat.

Az őzikék, mókusok közelebb bátorodtak. Még a máskor erősen rikácsoló szarkák is csendesebbek voltak.

A „tehenyek" már maguktól megfordultak, ha bamba, nagy szemükkel megláttak minket.

Minden barátságosan, csendesen, legnagyobb megelégedésünkre történt, csak a kosztolás okozott egyre nagyobb gondot. Rebeka egyre nagyobb adagokat próbált elfogyasztatni velünk. Mivel minden mindig nagyon finom volt, nehezen tudtunk ellenállni. Katica még csak-csak... De én...!

Rengeteget beszélgettünk és sokat olvastunk is. A kártyázásról szinte teljesen megfeledkeztünk.

Katica a kedvenc vagy az akkortájt nem a hivatalos reklámokban ajánlott és csak itt-ott beszerezhető regényeket bújta.

Én a Magyarországon akkor még nem ismert szervezési, ellenőrzési rendszernek, a CPM-nek („Critical Path Method") csak külföldi segítséggel beszerzett szegényes leírásait olvastam, tanulmányoztam. Sőt, túlzás nélkül állítom, hogy nem is kis mértékben kiegészítettem és módosítottam azt.

Leírásomban háromszor is lesz még szó a CPM-ről.

Kipihenten, nagy gondokkal, de vegyes érzésekkel mentünk haza az 1959. évi őszi szabadságunkról.


Az ERBE oroszlányi osztályán


Azzal kezdem: nem volt igazán kedvemre



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 1
Tegnapi: 5
Heti: 11
Havi: 178
Össz.: 14 637

Látogatottság növelés
Oldal: ÉLETEM, III. kötet
IRODALMAM: "Minden ember élete egy regény,...." - © 2008 - 2024 - irodalmam.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »